Reggel Csáky Pistával és Gézával vissza. Gödön persze Nemeskéri Kiss Pali szállt be, ki mindig ezen a vonaton található. Kezében az „Egyetértés”, kipederve hosszú bajusza, mosoly az ajkán -

Párizsban született, fia az ott élő Nemeskéri Kiss Miklósnak (ki különben anyám oldaláról rokonom), ki ott egy francia marquise-t vett el.

Tulajdonképp tökéletes párizsi éspedig „gratin” (Fbg. St. Germain-i gavallér), hogy magyar­nak lássék (egy Szapáry leányt vett el, Verát, Stefi és Biri grófné leányát), a kecskeméti naptárhoz fordult magyaros kifejezésekért, amelyeket a legdisztingváltabb párizsi kiejtéssel mondogat.

Le bon Paul![1]

Villásreggeli után fogadónap, kevesen, mert azt hiszik, még falun vagyok.

Csáky István jő, mint mindig, hűségesen minden fogadónapra, ahogy ez a kultuszminiszter kedvenc fiához illik.

Különben az én egyik kedvencem szintén. Összetett fiú, beteg lélek beteg testben, illetőleg inkább öreg lélek öreg testben. Az a típus, amelyet csakis a mi korhadt felvidéki nemzeti­ségeink produkálhatnak, amelynek családfái a „legtisztábbak” (!!!) a világon. Generációk és generációk tapasztaltsága, a generációkon és generációkon átörökölt nyugalomvággyal. Ez a fiú is bámulva látja, hogy néki még át kell élni egy életet - maga sem tudja, hogy jutott hozzá. Pesszimizmus, anélkül hogy ismerné másképp, mint az örökölt kategóriákon keresztül az életet. Sejti, hogy az emberek, csak - emberek, s így fél tőlük, bár okadatolni félelmét aligha tudná. Fél mindenkitől, gyanakszik, engem, azt hiszem, szeret, tán mert homogénnak érez.

Különben csak gondolkozó, nem művész, csakúgy, mint édesatyja.

Néhányan jönnek: Hubay Jenő, Flesch (Feledi) Tivadar, Burger Lajos, Géza.

Hubay Jenő. Aki felületesen ismeri, az csak azt a Hubay Jenőt látja meg, amelyet az élet és a - hangversenyterem mintáztak. Bele kell látni a lelkébe, hogy az ember megismerje a telivér művészt.

Igen csinált és igen igaz.

Az előbbi vonást a struggle of life (amelyet praktikus fivére magyaráz neki) és a nagy publi­kum hozta be egyéniségébe. Túlságosan virtuóz is, bár nem eléggé arra, hogy a nagy művészt elfedje. Sokat áldoz a publikumnak, de még mindig elég anyag marad - a kiválasztottaknak.

Három éven keresztül minden évben találkoztam vele, Párizsban, első évben antipatikus volt, másodikban közönyös, harmadikban (tavaly) ezt írom róla párizsi jegyzeteimben: „Egyike az érdekesebb magyar művészeknek. Egészen német, s tán ezért minden ízében művész. Felületesen ismerve, nem rokonszenves, túlságosan virtuóz az allűrjeiben, jobban belelátva lelkébe, megszereti az ember. Első látásra képzelődőnek, elbizakodottnak hinné az ember. Miért? Mert minálunk nem apreciálják érdemei szerint, így aztán méfiant és kissé keserű lett. Il voudrait être à la place laquelle lui est due.[2]

Alapjában azonban csupa szív, ez már a zenéjéből is érzik.”

Ezt írtam róla tavaly. Nos, ma is aláírom. Német? - igen, pesti német, de csak külsőségeiben. Zenéje francia zene wagneri formákban.

Kár, hogy külsőleg sok a csinált rajta. Szőke, hosszú, hegyes szakálla, amely tökéletesen ellentétben van fejformája által kifejezett egyéniségének. Felsütött, túlságos hosszú haja n’est pas digne de lui.[3]

Arcán tulajdonképp csak szemei érdekesek. Fekete, bár álmatag szemek. Van valami benne szláv is, ezt érzem. Arra vallanak különben erősen kiálló pofacsontjai.

Különben főleg operája (amelytől igen sokat várok) és Károly hoztak vele össze. Ma már egyike legkedvesebb pesti művésztársaimnak. Aztán meg jól is esik itthon egy európai látkörű, igazán művelt művész társasága, akivel társalogva át lehet lépni a Lajta partját -

Vele jött Flesch Tivadar (Feledi Tivadar), zsidó eredetű, igen rokonszenves festő. Külsőleg semmi zsidós az egyéniségében, bensőleg - tán a kozmopolitizmus.

Különben még alig ismerem.

Nálam még Ábrányi Lajos. Elmosódott egyéniség. Un homme blanc,[4] par excellence. Akarathiány, puhányszerűség minden mozdulatában. El-elmosódó gondolatok, amelyeket alig tud megfegyelmezni. Semmi tehetsége nincs, sok a megrendelője. Évente vagy húsz arcképet fest.

Olcsó, gyorsan dolgozik, nem fárasztja modelljét. Íme, ez a titka.

Hasonló az energiahiányát illetőleg hozzá Burger Lajos. De ez talentum. Finom, szubtilis művész, egyike egyáltalán a legszubtilisabb magyar artistáknak. Finom vonások, kezek, mély, szürke szem. Megtámadott idegek (s félek, kivált hátgerincidegek). Ez érzett beszédéből is. (Ebben is hasonlítva Ábrányihoz.)

Érzékeny, impresszionábilis ember. Könnyen hat reá valaki. E percben, mint a mesteriskola tanítványa, Benczúr-hatás alatt áll.

Kár, nagy kár.

Különben Batthyány Géza is hat reá.

Jenő a Walkűrök majd egész első felvonását eljátssza, je suis tout plein de Berlin.[5] - - -

Ebéd után ¹/₂ 8-kor Batthyány Istvánhoz, ki elkísér a Fesztyékig. Jólesik e család ragasz­kodása hozzám, mintha csak a saját családom lenne, szenvedésükön keresztül ismertek meg. Az ember csakis ha szenvedett, akkor képes az emberismeretre.

Istvánnal lassan végig a körutakon, fel a sugárút végére, s ott az esti ködben vagy négyszer megyünk fel-alá a városunktól a körtérig és vissza. Úgy beszél hozzám, mintha testvére lennék, elmondva olyan dolgokat, amelyeket ő csakis egy testvérnek mondhatna el.

Az élet hamar megérlelte, nyugodt, érett. Szenvedett, de nem boldogtalan.

Eleget szenvedett azért arra, hogy az életben igen nagyon ne bízzék, és így azokat a perceket keresse, amelyek biztos - ha nem is boldogságot, de legalább gyönyört adnak.

Furcsa hangulat - minden szürkés ködben, a nappal olyan zajos sugárút kihalt, a négy sor tar gallyai finom vonalakban törik meg a szürkés alapot. A lámpák vöröses fényívet vonnak a ködbe, megállunk, el-elhallgatva. Minden csendes, homályos, csak a villák ablakain árad ki némi fény -

Mintha késő ősz lenne.

Az életről beszéltünk, a paysage olyan, mint a hangulat - Körülbelül 10 lehet, mire Jókaiékhoz bemegyek. Vacsoránál vannak, az asztalt Jókai, a Feszty pár, Káldy Gizella, Batthyány Géza és Hubay Jenő ülik körül.

Jókai Mór - mikor először találkoztam vele, egész gyermekkorom eszembe jutott. Egy életet tudott műveivel telíteni - egy egész fiatal életet. 16-ik évemig kedvenc íróm volt, majd meguntam, az ezután írt dolgait nem bírtam elolvasni, a reálisabb gondolkozással reálisabb könyve­ket szerettem meg, aztán a „mesterséggel” a tudatos olvasást is megtanultam - s ma, midőn az öreg, nagy költő világoskék jóságos szemeibe tekintek, lassú, behízelgő hangját hallom, eszembe jut megint mindaz a régi-régi szép hangulat, azok az elragadó regék, az a fantasztikus világ, amelyet annyival jobban szerettem már akkor is az életnél!

Jókai mindenesetre az, kiről a legeltérőbb nézetet hallhatja az ember (mindenesetre elég nagy arra, hogy ez így legyen), vannak, kik istenítik, vannak kik schwindlert[6] látnak benne - egyik sem, csak egy igen nagy naiv ember.

Azt mondják, sokszor változott, ez tudatosabb, intelligensebb embereknél is gyakori. S el lehetne mindenesetre mondani, hogy a legkiválóbbak változtak a legtöbbször!

Hogy nem igaz ember? Mindenesetre annak az igazságáról, amit ír, meg van győződve, csakhogy - álmodni született s nem az igazságot keresni és bizonyítani.

Egyáltalán a mai reális világgal szemben az az óriási hibája és erénye, hogy a való világ nem létezik reá nézve.

Regényei álmok, s aki, mint a mi pedáns - és goromba Péterfynk a realisztikus iskola szem­pontjából bírálja, olyan erratumot követ el, amilyet egy kritikusnak nem szabad elkövetnie.

Olyan, mintha a hattyút nyársra húznánk, s csodálkoznánk azon, hogy oly híres madár, mikor olyan rossz pecsenye!

Feszty Árpádné sz. Jókai Róza, leánya.

Elsősorban modern asszony, egy, nem, két generá­cióval van előbbre, mint atyja. Sok művészi érzék, finomulás, legmodernebb a családban. Minket mind ő köt össze atyjával és férjével, bár az utóbbihoz sok év barátsága is köt. Egyrészt gyermekes vér (s ezt egy kissé csinálja is), másrészt egy öreg race világnézlete. Egy barátom, ki jól ismeri, azt mondja, az a tragikum egyéniségében, hogy olyan nagynak, vállasnak született, midőn macskának érzi magát (a macska kedvenc állata), macskalelke van. Nicht ohne[7] - azt hiszem, szívesen az ölébe ülne néha az Árpádnak, s eldorombolna ott, ha ez állana termetéhez, s ha ölébe (kivált!) elférne.

Igazi nő, kedves asszony különben, sok sousmissio és helyes - uralomvágy!

Encore des antithèses![8]

Feszty Árpád. Vér, vér és vér. Mednyánszky tigriskének nevezte el - s valóban a tigrisre emlékeztet leginkább. Szenvedélyes, tüzes, s amellett lágy, bársonysimaságú mozdulatok. Optimista, dacára, hogy agyon akarta magát vagy tíz esztendeje lőni. Csak a napfényt akarja meglátni. Harmonikus ember, kinek nem szabad diszharmóniába jutni, mert ez még művé­szetét is tönkre tenné. Most boldog - s így sokat fest. Különben nagy érzéke van a dramatikus iránt. Hangulat kevesebb képeiben. Szinte al fresco legjobb, így kevésbé élesek tónusai.

Mióta Jókai Róza férje, sokat beszél a modernizmusról és - a divatra is kezd adni. Sőt! még a zenét is szereti. Azelőtt a zongorával el lehetett kergetni, csakis a cigányokat tűrte.

Káldy Gizella. Egy Kecskeméten született parisienne. Hegyes, felfelé álló orrocska, fekete, kondor haj, fekete, intelligens szemek, finom száj, hegyes állacska. Sziporkázó, könnyű szellem, sok művészi érzék, kevesebb érzés. À la Grévin az egész alak. Anyja, Dékány Ilka - operetténekesnő volt - úgy látszik, anyja művészete vált testté benne, sem atyjára, sem anyjára nem ütött.

Vacsora után Jenő játszik operájából - pár részlet máig tökéletesen megmaradt nékem. Még most is zümmög a fejemben.