Kiss Józsefnél. Csinos dolgozószobájába vezet, banális modern reneszánsz tölgyfabútorok, azonban pár igen szép keleti szőnyeg.

Íme Kiss József. Orientális indolencia; kicsiny, igénytelen zsidócska, akinek külseje az élet zűrzavarában igazán nem árul el semmit. Csak otthon, most hogy egyszer honn találtam, láttam meg, hogy mégis „valaki”, szerzője pár igazán gyönyörű költeményének („Jehova”, „Valahol messze - valahol régen”, „Simon Judit” stb.). Fáradt ember, ki bámulva néz körül, hogy a mindennapi élet lázába került, s ki kétségbe van amellett esve, hogy éppen ő az, kivel az emberek igazságtalanok. Miért lenne éppen ő az, kivel nem lennének?

Főleg a modern elbeszélő irodalomról beszélünk. Gozsdut nem szereti, azt mondja, nagyon voulu,[1] Bródy meg igen fiatal még neki, kiben sok a póz - Peteleinek szűk a látköre - még Mikszáthot szereti legjobban. Nem osztom ízlését, a három előbbi bármelyikét én érdekesebbnek találom a jó palócnál.

Aztán elmondja, lassú, vontatott hangján, hogy a Jehovah két pendant-ját is elkészíti, amelyekben a két tán még kegyetlenebb isten, Apollo és Krisztus fogják a leitmotívumot megadni.

Este Forgáchnénál tea - a Zay „öccsök”, kiket atyjuk e teára faluról citált be, jönnek hozzám.

Imre a három Zay fiú között határozottan a legeszesebb, legfinomabb eszű. Kiütött egyéniségében az Auersperg. Magas, igen magas, karcsú, veresesszőke fiú, horgos, túlhorgos orr, kicsiny száj, kékszínű szemek, hosszú, keskeny kezek, lábak. Telivér minden mozdulata, őbenne és Batthyány Istvánban van a pesti fiatalurak között a legtöbb race.

De azért egy cseppet sem homogének.

Én Istvánt persze jobban szeretem. Imre m’est trop enfant encore.[2] Aztán sok a felvidéki hiba benne. Skrupulista, aprehenzivus, gyenge, néha nem egészen őszinte.

Zay László. Folyton hallgat, nyomasztóan, néha kétségbeejtően hallgat. Kétféle hallgatag ember van. Az egyik kategóriához tartozik az az ember, ki érdekesen, okosan hallgat, s hallgat anélkül, hogy ez nyomná a lelkét, s ez nem zavar. A másik az, kit lesújt annak tudata, hogy hallgatásra van kényszerítve, mert beszélni, vagy legalább úgy beszélni, mint ahogy szeretne, képtelen. Ezek típusából való László, ki képes egy egész eleven társaságot elojtani hallgatá­sával.

Lehet, hogy változni fog, azt mondják, Miklós is, midőn először elkerült Ugrócról, ilyen volt - - -

Forgách soirée végtelen unalmas volt, ott a Csákyak, Szirmay grófné, Bánffy Rózsa és leánya, Cebriánék, Kinsky Nusi, László László, Berchtold Richard és leánya stb. stb.

Cebrián Róza dalokat énekel, Csáky Róza megkérdi kitől: Aggházytól a felelet, a miniszter­leány pirul, mintha csak valamin rajtakapták volna, Cebrián Róza nyomban gúnyosan mosolyogva így szól: „Ugye, hogy nagyon szépek?” Még nagyobb pír és zavar -