Athén
[1890.] ápr. 25.
Édes Árpád!
Hidd el, hogy nem fogsz reám ismerni. Nos - mutatóul csak annyit, hogy bűnbánólag jelenek meg színed előtt, s bevallom, hogy tévedtem, de nagyot! Az Akropolisz, Zeusz temploma, a görög tájkép - s minden, mi ezzel jár, lesújtott, érzem, élem az élet művészetét. Azt hiszem, e percben születtem, mint ember s mint művész. Azt hiszem, eddig vak voltam, s most látok.
Tudod-e, öregem, hogy folyton te voltál az eszemben. Te, kit énem azzal a még egészen az öntudatlanban levő részével, amelyet az utolsó napok kifejlesztettek, szerettelek. Hisz azt szerettem benned, amit most itt a Hymettos alján bámulok!
Két dolgot meg kell hogy ígérjél: 1. hogy Nápoly környékére s Szicíliába, meg hogy ide egyszer eljössz velem. De hogy tervelek - mily messze-messze barangoltam el. Pedig előbb még azzal a gondolattal kell megbarátkoznom, hogy hazaérve nem foglak találni. Pest nélküled! Nem is bírom elképzelni, én édes öreg barátom, jobbik felem! Hát hogy lesz az? És kivált most. Hidd el, senki sem volt annyit az eszembe, hosszú száműzetésem alatt, mint te. De hát minek említem ezt fel, hisz úgyis tudjuk mind a ketten. Mikor? Hol?
Az idén eljössz Szenttornyára feleségestül - vagy - de semmi vagy. Az így lesz.
Öreg barátod
Zs.
Ha Párizsban kapod levelem, menj el angol festőmhöz, Rupert C. W. Bunnyhez (Rue Notre Dame Des Champs 86), németül is tud.
