Egy kritizáló cikk az egyletről a Tagblattban, amely kivált a Jókai felhívását rántja le.
Csak azért, mert informálva nem volt.
Kimegyek a lóversenyre, nyugtatni a kritikához nem szokott asszonyok kedélyeit. Egypáran izgatottak, kivált Pallaviciné és férje, Edi.
A verseny unalmas, roppant sokan. A leányok mind rosszul néznek ki, nem állják ki a „plein air” világítást. A nagyon tüzes vér - bibircsókot támaszt.
Ki nem állhatom a versenyeket, az embert minden oldalról lökdösik, lejárják a tyúkszemeit, hallgatják, mit beszél, minden mozog és nyugtalan, mindenki lármázik és szalad, sehol egy nyugodt pont, senkivel egy nyugodalmas konverzáció.
Vagy húsz leánnyal (a Károlyi leányokkal, Biret Leonával stb.) az istállókba, lármáznak, ijesztik a lovakat.
Visszaérve a gyepre Almássy Taszilóval ismerkedek meg, kiről már Párizsban igen sokat hallottam. Amatőr festő, de igen tehetséges, ki azért nem lett művész, amiért Révay Simi, Bánffy Gyurka, Teleki Bella és mások. Magas, igen finom profilú, vagy negyvenhárom éves férfi, erős, izmos test, igen sportsman külső. Csak a szemeiből érzik, hogy látja a külvilágot.
Igen örülök én s örül ő, hogy végre utunk összetalálkozott, már sokat hallottunk egymásról.
Azt mondja, Eszterházy Nikivel és Festetich Taszilóval a mi pesti műpártoló egyesületünkhöz hasonlót akart Bécsben alapítani, de ott nem sikerült.
Beszél Párizsról, ő nem szereti, de nem a művész, hanem a telivér arisztokrata beszél belőle, amikor azt mondja, a köztársaság világnézleteit, formáit nem bírta ott ki.
Megismerkedem a turfon gyermekkori barátom, Andrássy Sándor fiatal, gyönyörű feleségével, Esterházy Mariette grófnéval is, kit még csodálatos módon eddig nem találtam elő az űrben.
Nem szép, de a szépség. Halvány teint, gyönyörű sötétkék szemek, aranyszőke fürtök, finom egyenes orr, piciny, de húsos száj, hófehér nyak. Elhomályosítja az összes jelenlévő leányokat és asszonyokat.
