1888. május 23., szerda

 2013.05.23. 08:00

Korán villásreggelizünk, aztán Alastair Cary Elwes-zel Bougivalba.

Az indóházig Bunny is eljő velünk, azonban rosszul érezvén magát hazatér, s így mi csak ketten megyünk.

A Gare St. Lazare-ban megveszem Turgenyev „Les récits d’un chasseur”[1] című munkáját, miután nem hoztam magammal könyvet, s Alastair még nem ismeri e chef d’œuvre-t.

Gare_Saint-Lazare_Facade.JPG

Ruche-ig vasúton, onnan gőztramway-n Malmaisonnak.

Elragadó hangulat, az idei legszebb nap. A tavasz egész bűbáját kifejtette. Mi a nyitott tramway karfáin kitámaszkodva hallgattunk, tán a tavasz áramlatait hallgatva. Kedves, derült kis városkákon robog keresztül a vonat, mosolygó kertek, villák, majd az elragadó mal­maisoni park emlékeivel. Végre le pont de Bougival.

Aster kérdőleg néz reám, midőn leszállunk - én megértem titkos gondolatját - egyenesen a telegram állomásra megyek, s ctesse de Chambrunnek sürgönyözök, ki estére meghítt az operába. Hogy nem lehet, abszolúte lehetetlen, „akadályok, átutazó rokonok” s még néhány konvencionális hazugság.

S így most kétszeresen élvezem a tavaszt s a szent szabadságot. Átmegyünk a „pont de Bougival”-on a szigetre, amelynek restaurant-ján természetesen teázunk.

Íme a tájkép: jobbra zöld halmok, erdők futnak tova a Szajna szélén, melybe szigetünk keskeny, zöldes nyelvként nyomul.

A sziget csúcsán kis öböl, szélén gáttal, amelynek végét miniatűr világítótorony koronázza meg.

A terasz alatt lombos, virágos fák hajlonganak a locsogó Szajna habjai fölé, szemben Bougival városa villáival, penzióival (mindazzal, ami Grenouillière „arany” szezonjára emlékeztet.)

Balra a sziget vonul el szálas nagy nyírfáival, mezei virágoktól tarkára pettyezett mezőivel, s messziről-messziről idelátszik a Grenouillière sötétbarnás árnyéka.

Langy, alig érezhető, de illatos - tán a malmaisoni ibolyák illatától terhes - szellő iramlik át a tájon - - -

Mi nekiindulunk az ismeretlen île de Bougivalnak. Minden csendes, még a szezon nem kezdődött, csendes, elhagyatott Párizs e nyári s oly modern paradicsoma.

Lassan megyünk végig a Szajna partján futó ösvényen, meg-megállva, elhallgatva a levelek halk zizegését, elhallgatva azt, amiről a csend beszél.

Néha-néha egy-egy magányos skiff siklik el a habok felett, rajta szerelmespár. Ádám trikóderékben, Éva pipacsos sárga szalmakalappal, tarka, tavaszi ruhában dalolva az élet tavaszát.

De hát „elhal a virág, eliramlik az élet”! A pár azonban nem lát tovább a skiffje orránál, s így boldogan, ébren álmodva el az életet, siklik el az örvények felett, amelyeket halkan locsogó habok fednek el -

Egy piciny ház mellett megyünk el, két ablak csak, amely a Szajnára néz, előtte kis potager, pár szál nyírfa; a parton kis fürdőház és kikötőhely - Az elveszett paradicsom (à l’usage de Bougival).

Majd megérkezünk a Grénouillière-be.

Nagy faalkotmány, fürdő és csolnakda, s - egyéb.

Az úszó bárka üres, az egyik sarkában álló zongora még tán a tavalyi tavaszról álmodik.

Én felzavarom téli álmából, és megint csak gyászindulókat követek el rajta.

Aster megérzi a hangulatot, betemeti fejét két kezébe - s a bougivali „külvilág” oly erővel hat reánk, hogy - elvisz innen, messze, messze - hová? Ki tudná?

Innen is továbbmegyünk. A sziget közepe felé leülünk a gyepre, s Alastair eddigi életéről kezd beszélni.

Kevés érdekesebb „tabula rasa”-t találtam eddig, mint e fiút. Az élettel alig harcolt még, s mégis oly összetett a benső masinája, s annyira „önmaga”, mint kevés embert találtam.

Olyan a benső egyénisége, mint egy tiszta, tiszta, de mérhetetlen mélységű tengerszem. Amely veszedelmesebb sok gyorsfolyású, nagy zajt csapó vízesés fékvesztett örvényeinél. Mert aki a tengerszem tiszta vizébe merül, azt úgy elnyeli végnélküli, fenéktelen, áttetsző sima tükre, hogy még egy futó hab sem jelzi felületén, hogy itt egy szív ment tönkre, egy élet minden reményével merült alá.

Mily furcsa mégis az élet, hogy ide Bougivalba, a múló perc szerelmének hírhedt tanyájába, hol szinte még a természet is kuplékat dudorászik, ide Alastair Cary Elwes-zel, a legmélyebb, a legkomorabb és (sajnos!) a legtragikusabb élet elé néző párizsi artistával jutottam. Vagy tán majd ő is, dacára annak, hogy egyet mérhetetlenül fog tudni szeretni, úgy teend, mint Baudelaire Don Juan-ja?

„- Mais le calme héros, courbé sur sa rapière,
Regardait le sillage, et ne daignait rien voir.”[2]

Nem hiszem - et - tant pis pour lui.[3]

Majd lassan visszafelé ballagunk. A legnyugvó nap megadja a természetnek az oly szükséges, oly csalárd, oly sokat ígérő rózsaszínű tónust: a kelet - a jövő; a nyugat - a múlt tónusát.

Mi letelepedünk a teraszra, s beszívjuk magunkba az est színeit, ezer sejtelmes, alig hallható hangját - a tavaszt mindenképp s egész teljében.

Most mellénk telepedik egy szerelmespár. L’amour parisien. Ez is „article de Paris”, csinos és hamis, fénylik és használhatatlan, mutatós és rövid életű, mint egyéb társai.

Ez a szerelem a párizsi élet egyik legjellemzőbb produktuma.

L’amour spirituel, olyan mély, s oly meleg mint egy - elsült „mot”. Mais au moins ça ne fatigue trop,[4] csakúgy nem, mint a bougivali kuplék elfújása, mint egy csók, après avoir ramé par les vagues et les ondes.[5]

A szerelmespár félhangon kezd beszélni - a terasz alatt a csillogó hullámokon kacsák gágogva siklanak el -

A természet örök hangja betölti - Bougivalt.

„De hogy is lakhatott itt minden nyáron Turgenyev”, kérdem önkénytelenül, így adva kifejezést egy percig tartó undoromnak.

„Nini, az igaz, itt lakott”, s erre nem is gondoltam akkor, mikor megvettem L. r. d’un chasseurt az állomáson.

Megkérdjük a felszolgáló fogadósnét, merre lakott, elmagyarázza, jóval kívül Bougivalon. Fel­keressük a házat, de előbb promenade pour nous débarrasser de nos dernières sensations.[6]

A sziget másik sarkáig, ott megállunk a kinyúló kis világítótoronyszerű alkotmány alján, s magunk elé bámulunk.

Előttünk az elmosódó, árnyakba merülő erdős háttér, amelyet a leszálló éj szélesebbé, nagyobbá tesz. A kanyargó, a felmerülő hold fényét ezüstösen visszaverő Szajna, a láthatár alján elhúzódó narancssárga sávok - s a csend. Semmi zaj, semmi nesz -

Csak messziről a fák zúgása hallatszik idáig.

Egyszerre megint a Turgenyev Bougivaljában voltunk, messze a pár perc előtti antihan­gu­lattól, messze a jókedvű szerelmesektől, messze Párizstól, messze - - - fent - az élet felett.

Ha magával a természettel van szemben az ember, még e szegény báb is naggyá lesz; felemeli az, amit érez.

Soká, igen soká álltunk ott egy helyen, bevárva, míg az éj egészen leszállt. Aztán lassan visszafelé indulunk - visszafelé Párizs - a jövő - a küzdés felé!

Előbb azonban Turgenyev házát kell megtalálnunk. Végig a parton minden házat megnézünk, rácsos kapujáról, kertjéről kell a világhírűvé vált Viardot villát megtalálnunk.

viardot villa02.jpg

Így ballagva, meg-megállva betekintünk egy nyílt ablakon; rokokó kis szalon tűnik szemünk­be. Régies, penészszagú igazi Louis XV. szalon, éspedig nem olyan, mint ahogy ma artiszti­kusan vagy pláne kárpitos módra rendezik be, de olyan, aminőben dédanyáink éltek, aminőket ezek rendeztek be a korukbeli tárgyakkal minden díszítési szándék nélkül: csak éppen úgy, mint ahogy a körülmények s a véletlen magukkal hozták.

A házkapu előtt család - ugyanazt gondoljuk Alastairrel: belépünk, megkérdve mi ez, és hogy jutottak e szalonhoz.

A ház hôtel, az emberek a kapu előtt: a szállodatulajdonos és családja - a rokokó szalon a szálloda parlorja.

„Pourrions-nous avoir une tasse de café” kérdé a leleményes piktor.

„Mais pourquoi pas, ms.”[7] - felel az hôtelier.

Belépünk az egy abat-jouros olajlámpától megvilágított szalonba.

A halvány fény végigfutotta a régi tapisserie lakk bútorokat, a merev konzolokat, a boule szekrényeket, itt-ott visszaverődött a régi kristály Louis XV. csilláron, megvilágított egypár ódon, abból a korból való színezett fametszvényt, s meleggé, lakottá tette az egész kis zugot. Mintha azt a hímzést ott a tabouret-n valami fehérparókás szépség, flastromos veres sarkú „petit minois”[8] hagyta volna ott.

Az hôtelier megáll mögöttünk, s boldogan mosolyogva néz reánk - elárultuk magunkat, mert így felel: „Igen sok művész lakott itt, azok kedveltették meg velünk a szépet. Lakott itt Moreau, aztán meg még odaát a villában tavasz kezdetén rendezkedtek a Viardot-k meg Turgenyev.”

Így tehát nem volt mit kérdeznünk.

Kávézunk - aztán muzsika, szinte gavottokat, musette és pavane-okat szerettem volna játszani, de hát a XVIII. század zenéjét nem szeretve, nem tudok egyet sem.

Kérünk kottát - hátha lesz kottáik között valami művészhagyta darab.

A stílszerű zene helyett a ház leánya tálcán - valóban ezüsttálcán - két Wagner-opera parti­túráját nyújtja át.

Igazában éppen csak ez hiányzott arra, hogy ez a mai nap felejthetetlen legyen.

Egy óráig időzünk ebben a különös atmoszférában. Az utcára kikísér az egész család, megmutatják holdvilágnál a Turgenyev-villa útját - rátalálunk. Megállunk rácsozata előtt.

A Viardot család Párizsban, Turgenyev a föld alatt; a hold hideg fénye mellett még fagyosabb a kihalt villa végtelen csendje - - -

Még tovább ballagunk a gőztramway sínei mellett, várva egy vonatot, amely visszavigyen.

Il faut toujours revenir.[9]

Hazafelé hallgatunk - miről is beszéltünk volna? S mikor a Luxembourg sarkán szétvált utunk, s melegen kezet szorítva elváltunk, azon tűnődtem, hogy hát mi is tette ezt a napot oly hangulatossá.

Azt hiszem az, hogy semmi sem történt egész idő alatt, s egymás érzéseit megértve meg­értettük azt is, hogy pár órai tavaszi napsugártól megaranyozott semmittevés többet ér minden tettnél, s minden eredménytelen vagy eredménydús küzdésnél.

Engem ez a délután a zürichi napokra emlékeztetett - Zürichre, hol még fog és karmok nélküli művész voltam.

Mert az ember anélkül jő a világra, csakis az embertársakkal való „társas együttlét” fejleszti ki ez oly szükséges attribútumokat.a

Egy pár hulló jázminvirág minden tavaszunkat eszünkbe juttatja!



[1] Egy vadász feljegyzései

[2] Ám hűs gőggel a hős, kardjára dőlve nézte
  A felszántott vizet - mást meg se látva már.

[3] és ha így van, hát úgy kell neki.

[4] szellemeskedés. De legalább nem nagyon fárasztó

[5] miután a habokon és hullámokon keresztül elevezett ide.

[6] kis sétát teszünk, hogy megszabaduljunk az előbb leírt hangulattól.

[7] - Kaphatnánk egy csésze kávét?

     - Már hogyne, uram.

[8] bájos leányka

[9] Mindig vissza kell menni.

Címkék: alastair cay elwes ivan turgenyev malmaison villa viardot

A bejegyzés trackback címe:

https://justh.blog.hu/api/trackback/id/tr574997799

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása