Tajna
1889. okt. 15.
Édes Károlyom!
Elég jó bőrben jutottam idáig, Esztergomig volt egy kis alternációm, de onnan aztán ment a dolog. Siminek bárányhimlője volt, azért nem írtam elébb, tegnap azonban megfürdött, s így - nincs mitől tartsál.
A krónikus catarrhus azonban elég rosszul viseli magát, éjjel alig alszom, borzasztó fuldokló köhögés, legtöbbször láz az éji társam, reggel felé pedig (én, aki azelőtt sohasem izzadtam) rémítő transzspiráció.
Kicsit sok láz jött össze, mert a vérzésen s e catarrhuson kívül kis mértékben gyulladásom is volt, meg a szívem sem viseli mostanában jól magát. Érzem az olajat fogyni. Látod, én, aki az életre sokat nem tartottam, sőt! most látom, hogy tán mégis „j’ai raté la partie”! Itt érzem, itt, hol életem legboldogabb és legcsendesebb éveit töltöttem (tán épp azért, mert oly csendesek voltak), hogy egytől - a szeretettől válni nagyon nehéz lesz.
Örökre!
Nem rezignációval, mint azok, kik hisznek, de tompán, erőtlenül, reménytelenül.
Néha azt hiszem, a szívem szakad meg; mily könnyű lehetett Reviczkynek, nem volt olyan embere, kitől válni fájt volna neki. Nekem sok van. Itt érezlek titeket mind körültem, s érzem azt is, hogy pattannak el a húrok, amelyek szívemet az élethez fűzték.
Az bánt, hogy titeket veszítelek el, s hogy nem végeztem el annak negyedét sem, ami bennem volt, még alapkövét sem raktam meg énemnek.
Fuit.
Látod, érzem, érzem, mióta itt vagyok, hogy látom magam előtt énemet, mint a park fáit, látom, hogy hullanak a levelek, hallom, hogy súgnak a lombok, közel a tél. Nem tudom, hogy fogok elmenni innen, Simi testvérem, barátom, fiam, vigasztalóm volt egy személyben. Minden örömömet, bánatomat tudja réges-rég, egyik legnagyobb gondom volt a jövője. S most őt is egyedül fogom hagyni, szegény Széchényi Lajosunk után senkije sem marad.
És anyját is hogy sajnálom, ez áldott jó asszonyt, ki úgy gondoz, ápol, mintha fia lennék. Néha azt hiszem, kitör minden a lelkemből, de nem szabad. Nem akarom, hogy tudják, sejtsék. Simi nagyon is sokat fog veszteni, ha másért nem, mert a szívemet veszti el, hogy ezt az öregasszony is meg ne érezze.
És mi lesz Simivel? Félek, hogy egészen loup-garou-vá válik majd, vagy - az ellenkező végletbe szalad (csakúgy a végletek embere, mint én), csak művészi velleitásait ki tudtam volna egyénien fejleszteni, ez a kapocs, ez odafűz az élethez, s az élet érdekeihez, azt tudom.
Ha majd eljössz Tajnára, mert vagy e vasárnapra vagy Simon napra, illetve előestéjére (26 és 27-én) meghí, majd beszélj a szívihez, ha játszott - meglátod, szeretni fogod a játékát, mint ahogy az embert megszeretted.
Terád nagyon fog hallgatni, tisztel, sokra tart, s megszeretett már akkor. Igyekezz közel jutni hozzá. Mindkettőtökre jó lesz majd - - no majd akkor.
Ezért is írtam neked ma ezt a levelet, más ember nem is sejti, hogy én így látom a helyzetet. Nem természetem a nyilvános jajgatás. Az élet annak az ellenkezőjére tanított, de nagyon is. Kérlek, de kérlek barátságunkra, hogy itt ne sejtesd, mit érzek. Nem akarom őket szenvedni látni, úgy is eléggé kivették már ebből a részüket eddig. Látod, ez az elutazás is bánt, én azelőtt úgy szerettem utazni, és most kétségbeejt. Ne bántson levelem, ne is szidj meg érte, tudod, hogyha nem lenne meggyőződésem, nem írtam volna meg és éppen neked.
A szerelem utáltatta meg velem az életet, a szeretet teszi nehézzé a válást tőle. A nyugalom azért csak jó lesz!
Az Isten áldjon, öregem, ne haragudj levelemért, nekem legjobban fájt megírni. Hát nem sokára itt lát barátod
Zsiga
