Tajna
1889. okt. 28.
Édes Károlyom!
Köszönöm, köszönöm meleg, áldásos hatású soraidat. Tudom, hogy te elnéző vagy velem szemben, még akkor is, ha legkevésbé érdemlem meg.
Azért is egyre kérlek. Én most még izgatottabb, még szerencsétlenebb kedélyállapotú vagyok, mint a nyáron voltam. S így néha azokat sértem, bántom meg, kiket legkevésbé akarnám. Így vagyok most néha Simivel is, ki már-már attól félek, többet szenved ezáltal, mint amennyit én ezek után a percek után kimagyarázhatnék. Kérlek, ha eljössz, mondd meg neki, ha nem jöhetsz, írd meg neki, hogy mit érzek iránta. Félek, hogy tán félremagyaráztam magamat, s fájdalmat okoztam neki. Te vagy az egyetlen, ki ezt megteheti 1. azért, mert a barátságot csakúgyis, mint én, az első, a legtisztább, a legjogosultabb érzésnek tartod, 2. mert enyémet erről a lehetetlen oldalamról ismered, 3. mert te tudod legjobban, hogy mi nekem Simi, ugye megteszed? megígéred? Csak pár szóval, három sor elmondhatja azt, amit én, úgy látszik, már ezer szóban nem fejezhetek ki.
Ha csak lehet azonban jere, tán mindszentekre? tedd meg, ha megteheted. Én, látod öreg barátom, kezdek önmagamnak terhére lenni, jó lesz Egyiptomban, ott nem bánthatok meg senkit, nem okozhatok fájdalmat senkinek. Azt hiszem, ha históriámat megírnám, még tragikusabb lenne az Ibsen Wildente hősénél. Annak az érző masinája nem volt oly abnormisan kifejlődött, mint az enyém. Pedig csak az fáj, ha annak okozunk fájdalmat, akit csakis boldognak szeretnénk látni.
Károly! Károly, nem hittem volna, hogy még ennyi vár rám.
Az Isten áldjon, légy boldogabb az élet folyamán, mint én vagyok, az én lelkemből ezt kívánom
Zsiga
