Trieszt
1892. okt. 31.
Kedves Komaasszonyom,
Köszönet az őszirózsáért! Emlékszem azokra a régi krizantémokra, itt vagyok egyedül abban a Triesztben, hol akkor szegény Géza kísért, szemben velem a távoli ismeretlen világ, s úgy érzem, távolodik tőlem az élet. Nohisz valóban nagyon is tudtomra hozta, hogy már nem élek. Mert élet ez?
Hajóm neve: Imperatore. Nagy, óriási, megnyugtató 5000 tonnás alkotmány. A tenger Port Said után csendes lesz. Szuez alatt meg a nyár. Hát kell-e több ennél. Ugye, irigylendő lény vagyok, kinek a perchez mindene megvan. Megyek Indiába, a napsugár s az emberiség bölcsőjébe, hajóm kitűnő, a tenger csendes.
De jó, hogy így van, s nem is lehet másképp. És mégis, furcsa, három hétig leszek a hajón, öt nap s öt éjjel vonaton Lahoreig, s mégis tudom, hogy ott megint csak - önmagamra fogok találni.
S ezért kicsi a világ, s tán mégsem egészen bolond az, ki kívül keresi rajta azt, amit önmagában meg nem találhat.
Ugye, ír néhány sort Indiába, ne felejtse el, hogy a levél 4 hétig megy hozzám, s 4 hét rá a válasz.
[A levél befejezetlen!]