Brindisi és Port Said között
1892. nov. 6.
Kedves Komámasszonyom!
Lágy meleg tavaszias idő, napfényben úszik minden, a tenger Böcklin színeit utánozza, az ember egész nap fekszik, s nézi, hogy iramlanak el változatlan egyformaságban a tenger hullámai: tán ez a boldogság?
Úgy érzem, hogy nincs közöm a földhöz, s az éghez sincs. Mintha érdekem nem volna se itt, se ott, mintha az élet csak béke lenne és semmi más. Ott úsznak el a görög szigetek: Korfu, Zante, Cephalonia, pár óra még és régi barátomra, Krétára bukkanunk. Oly fenséges nyugalom s béke vesz körül, hogy még a sok angol hangász sem jut fel odáig, ahová álmaim szárnyán jutottam.
Ilyen lehet az a „Minka”-féle, vágytalan boldogság, amelyről utolsó könyvében dalol. De mire is vágynék? Hisz ismerem önmagamat, s múltam a jövő. Minden úgy lesz, mint volt, minden szikrából (legalább majd mindegyikből) láng, majd - hamu. Minden tavasz elhozza álmait, s minden nyár elperzseli megint.
Ökölre megy az ember, ha éhes, s ha jóllakott, mosolyog egymásra. Duse nem jobb, mint Sarah, dehát Jászait sokan nem szeretik Pesten.
Eleonora Duse
_1.jpg)
Sarah Bernhardt
Jászai Mari
Stróbl a hivatalos szobrász, mert a hivataloknak penészszaga van. Itt a tengerek közepén - úgy messziről nézve a dolgokat, minden olyan igen nagyon természetes -, még az is, hogy én itt vagyok.
Ha sokat gondolkozom magam felett, hát be fogom látni, hogy én vagyok a föld hátán legnormálisabb körülmények között élő egyéniség, de hogy ne? hisz életemet a saját képemre teremtettem, önmagamat élem.
Lássa, milyen elégedett - őrülten önelégült levelet bocsátottam én a szél szárnyára. Árpád nem olyan optimista, mint amilyen én e percben vagyok. A mérleg mutatója egyensúlyt mutat: referáltam róla. Egyebet ma úgyse mondhatnék.
Kezeit csókolja
Justh
