Cannes
1893. nov. 7.
Kedves Komámasszony!
Pár napja már, hogy a világ legelegánsabb, leghidegebb helyén, Cannes-ban vagyok.
Didergek a meleg nyárias napon, s úgy vágyom haza. De hát ez csak pium desiderium. Mennék innen, de hová? Nagy utat nem merek az idén tenni. Menton meg Nizza meg még olyan sincs. Olyan nyugtalan vagyok, pedig nem találom helyemet. Lejövet Avignon, Marseille-ben csak pár órát bírtam tölteni, Arles-ba meg se álltam, ideérve meg tüstént mehetnékem volt. Jól meg csak nem vagyok még, este láz, éjjel hideg izzadás. Azt hiszem, a „vég kezdete”. De nem panaszkodhatok. Mindazokat túléltem, kikkel kezdtem. Csak annyi időt instálnék még magamnak, hogy ezt az egy-két dolgot, ami még most a fejemben jár, elvégezzem. Aztán - - vége is. Elébb pesszimista voltam, aztán ez az aranyfüst lekopott rólam, akkor hittem mindenben. Majd meglegyintett a boldogság szellője is, s láttam, hogy álmaim még ennél is szebbek. Ezeket még viszem magammal. Így hát nem panaszkodhatok. Félni nincs okom. Il ne craint pas Dieu s’il aid tout, mondja comtesse Diane végtelen bölcsességgel. Az életet - mondhatom, hogy ismerem minden oldaláról, az embereket is jóformán. Tudom, hogy minden, ami ezentúl megtörténhetne vélem, csak ismétlés lehet - - - Érti tehát, hogy igen nagyon nyugodt vagyok, s azt mondom: valahogy csak lesz, sehogy még nem volt. Fáradt is volnék, vagy mi, így hát ha a nyugalom, az se baj. Csak itt ne volnék. Ez a sok toalett, szellemi sziporka, póz olyan, mint a dél napja. Hamis, csalfa a fénye, a melege. Il n’y ni d’humbles ici ni d’envolés. Egy-két embert kivéve - -
De jó magának otthon. Gondoljon rám néha a kék szobájában, ha a nap lenyugvóban van. Ilyenkor itt olyan hideg és üres a szálloda szoba.
Az Isten áldja, kezeit csókolja
Justh
címem: Hôtel Augusta Cannes.
