Menton
1891. dec. 20.
Édes öreg Mihályom!
Ne vedd rossz néven, hogy soká nem írtam. De itt még jobban le vagyok foglalva, mint Párizsban. (Hol, hol van a nagyvilágon az a hely, ahol az élet nyugodt, ahol nincs hajsza, ahol az ember önmagának él! - oh Szenttornya, jöjjön el a te világod).
A tornyai Justh-kastély
Két angol nővel vagyok - kifárasztanak morálisan csakúgy, mint fizice.
Különben egy igen érdekes házaspárral kerültem össze, Tolsztoj gróffal és nejével. Tolsztojné a legérdekesebb asszonyok egyike, akikkel eddig találkoztam. Mindent alaposan tud, s tudása elevenné vált benne (mily kevéssé asszonyi tulajdonság), amellett lojális, egyenes - semmi a nők kicsinyességéből. Rendkívül élvezetes órákat töltök vele, szerencsére átjő Cannes-ba. Oh Cannes! az lesz csak az élet, a három vagy négy nagy házzal, ahol fogadnak - réges-rég ismerem, szóval ismét ki leszek a „köznek” szolgáltatva. Oh nyomorúság, oh unalom!
Amellett mennyi mindent szeretnék megírni, s nem jutok hozzá. No tán a nap 38-ik órájában erre is jut még idő.
Voltam háromszor Monte Carlóban. De persze nem játszottam. A játék egy cseppet sem érdekel. Csak az élet nagy játszmái iránt van érzékem.
Te boldog ember! Egypár hét és otthon vagy övéid között, ott „hol minden fűszál, rög a te nyelveden beszél!” Én meg csak számlálgatom, számlálgatom - -
Eh! már úgy utálom ezeket a mesterkélt, hamis tavaszokat, csakúgy, mint azon emberek nyelvét, kiknek beszéde a fák falusi lombozata alatt a fülemilék dalát helyettesíti.
A párizsi versed gyönyörű, tudod, a „Szajna partján...” Te boldog, aki rímbe foghatod azt, amit én még elnyelni is alig tudok.
Az Isten áldjon, öreg Mihályom, írjál hosszan, s ha hazaértél, még hosszabban. Küldjél egy kis hazai illatot annak, aki betelt az örök virágok örök nyíladozásába.
Kész barátod
Zsiga
Címem: Hotel Montfleuri, Cannes (Alpes Maritimes).
