1888. január 8., vasárnap

 2013.01.08. 08:00

Coppée.jpgReggel 1/2 10-kor François Coppée-hez, ki csak oly meleg s szíves, mint mindig. Sajnos, igen sokan vannak nála, többnyire nagyreményű kis írók, kézirattal zsebökben, nyájaskodó mosollyal ajkukon.

Majdnem kizárólagosan általános konverzáció. Coppée igen kikel a magistratúra ellen, kiket tolvajoknak nevez. Mindig az elsők, akik courbette-et tesznek az új kormány előtt.

Persze a konverzáció Sarah Bernhardt-ra megy át, Coppée azt mondja, hogy 43 éves lehet, mert ő ma 46, s akkor midőn a Passantban mindketten débutíroztak, Sarah 24, s ő 26 éves volt.

Elmondja, hogy Sarah-t fia esküvője után való napon igazgatója elcsodálkozva fogadja: „mais voyons la friponne, où as tu volé le million que tu lègues à ton fils -?”[1]

„Oh mon ami - c’est en dette seulement que je l’ai légué”[2] - felelt rá az oly szellemes díva, kit valószínűleg igen-igen mulattat ez az egész Bernhardt - Jablonowska hecc.

Coppée csodálatosnak mondja, hogy bármit tesz ez az asszony, minden reklámmá változik.

Vagy egy óráig vagyok nála, elbúcsúzva kikísér az előszobáig, s kér, hogy jöjjek vissza kettőkor, akkor egyedül lesz, illetőleg en famille[3], s így à notre aise[4] beszélgethetünk.

11-kor Baronne de Coubertinhez (Fbg. St. Germain) villásreggelire.

Pierre-fia azóta mióta elváltunk, elérkezett az első stációra, utolsó brochure[5]-jeinek, amelyeket az angol nevelésről írt, nagy sikere volt.

A villásreggeli után Pierre-rel egy közös barátunkhoz, Daniel de la Chaussée-hez, ki most a londoni francia nagykövetségnél attasé, s csak olyan anglomán, mint Pierre.

Útközben a jó P. elmondja, hogy rossz útra tért (családja kétségbeesésére), belátta, hogy náluk csakis a köztársaság boldogulhat, s így a jövő választásnál valószínűleg mint jobboldali „républicain” fog fellépni.

Képzelem, mily lármát fog ez a Fbg.-ban okozni.

Dánielnél ctesse de la Chaussée s leánya.

A jó „Dániel” superchic.[6] Különben jó fiú s szép ruháin kívül van esze is.

2-kor vissza Coppée-hez. Nála két nővére, mll. Annette (kivel lakik) s madame X. Meg Lemaire, a híres kiadó neje.

Többnyire az oroszokról van szó, Tolsztojt ma már Coppée imádja, emlékszem, két év előtt még Stendhal-utánzónak nevezte.

Szereti, hogy Tolsztoj gyűlöli azt a társaságot, amelyben született, s amely könyveiben oly mesterien van leírva. Eszembe jut Bourget, ki imádja azt a monde-ot, amelyben két év óta mozog. Ezért olyan snobish.

Verescsagin képeit igen sokra tartja - szóval olvasta Vogüét, s megszerette őt is.

Az én mefisztós fényképem nagyon tetszik neki, meg van győződve (s hiába állítottam az ellenkezőjét), hogy ültem Antokolszkijnak.

Meg fogja velem az orosz szobrászt látogatni.

16-28-ig Hollandiában lesz - sajnos!

Barbey_edited.jpgTőle Barbey d’Aurevilly-hez, a híres dandyhez, az utolsó dandy s romantikushoz. Nála a kedves Louise Read.

Ott ült az öregúr a kandalló előtt, még kifestetlenül egy majdnem földig érő hálóingben, fején az a háromszögbe futó sapka, amellyel le is vétette magát.

A tükörben sok-sok szépasszony között (entre Sarah Bernhardt et mll. Brandes) az én arcképem is, magyar ruhában.

Nem tudom hogy, hogy nem, Sainte-Beuve-ről kezd beszélni, kit rossz kritikusnak s kitűnő poétának tart. Egy kitűnő dolgot írt, Joseph Delorme-ot. Egy perce volt csak, de ebben valami újat tudott adni, olyat, minőt még senki sem írt.

Ezután Baudelaire-ről beszél. Erre haragszik, hálátlannak mondja. Ő írta az első cikket mellette, ő szerzett neki kiadót - s mégis élete vége felé Baudelaire ki nem állhatta.

Csakúgy nem, mint a Goncourt-ok, kikről az igaz, néhány igen kemény kritikát írt. Úgy­annyira, hogy Edmond de G. azt állítja, hogy testvérének egyik végső rohamát d’Aurevilly valamelyik dühös kritikája okozta.

Óh a kritikák!

Mikor jutunk már annyira, hogy belássuk, hogy egy ember sincs feljogosítva elítélni a másikat? S hogy a publikum ezt érzi, mert nem ad rájuk semmit s megy instinctusa után.

4-kor Louise Readdel a boulevard Montparnasse-ra madame Louise Ackermannhoz, a legnagyobb élő francia költőnőhöz. Olyan, mint a vénség szobra, azonban arcán mindegyik redőt egy-egy gondolat vont.

Sokkal vidámabb, mint két év előtt volt, pedig azóta nagy betegségen esett át. Mint nagy cranolog megvizsgálja fejemet.

Még kezeiben is férfias erély nyilatkozik. Egyike Franciaország legférfiasabb szellemeinek ez az asszony.

Pesszimizmusa emlékeztet Manfréd és Cain világfájdalmára, nem könyörög az Istenhez, hanem megfenyegeti őt.

Tőle visszakísérem Louise Readet Barbey d’Aurevillyhez.

Ebéd után Antokolszkijhoz teára.

Egészen ilyennek képzeltem lakását - amely minden esetre egyike a legszebbeknek, amelyet valaha láttam. Sötétzöld bársony borítja a falakat, halvány almapiros a másik szín, mely a nagy termet dominálja. Egy régi szövetektől borított oszlopon régi bronzlámpa, amely halványpiros derengő misztikus fénnyel borít be mindent. Igen sok bronz és ivoire. Többnyire bizánci dolgok és a reneszánsz előtti korból való olasz és német régiségek.

A terem világítása, színei, tónusa olyan, mint az orosz puszták estalkonyata lehet, komor, de amellett hangulatos, elhaló színek -

Tudja Isten mért, de olyan hangulatot éreztem, mit már rég nem. Az első percben alig tudtam szólni.

De hát Antokolszkij nem azok közül való, akiknek beszélni kell, hogy az ember megértesse magát.

„N’est-ce pas ça vous donne l’impression de la Russie blessée[7]” - kérdi látva, hogy egy percig némán körülnézek. „Non - ça me donne l’impression de l’infinie, de l’incompré­hen­sible, du mystique... de tout les points de vues.”[8]

Aztán leültünk a kandalló mellé, s úgy látszik, mind a kettőnket ugyanaz az érzés fogta el.

- Que c’est bien ça - kezdem én - de trouver quelqu’un ici à Paris avec qui on peut causer tout seul, près de la cheminée, sans se presser.[9]

- Eh bien non, ce n’est pas moi qui se pressera[10] -.

Elmondja mindennapi életét. Egész nap az atelier-ben ül és dolgozik, este pedig itt, olvas vagy el-elmereng - messze, igen messze a párizsi zajtól, mintha csak otthon lenne, távol a kegyetlen s amellett elragadó Párizstól.

Lassan, nyugodtan beszél, bár igen rosszul franciául, mégis minden szavával mond valamit. Jóformán sohasem mosolyog, komoly, de azért nem komor.

Értem, hogy a franciákat abszolúte nem értheti meg, s kivált nem a párizsiakat.

Kissé túlságba megy, állítván, hogy a modern franciák abszolúte nem érezhetnek semmit. Három korszakot különböztet meg egy nép fejlődésében, az első, midőn még a nyers erő dolgozik, a test a maga egészében, a második, midőn a szív, a harmadik, midőn az agyvelő. A franciák szerinte már a harmadik korszakba jutottak.

Hiszem, hogy jórészt igaza van - azonban a vonalakat nem lehet ilyen élesen megvonni. Én úgy mondanám, a mai francia művészetben az ész (a kritika - a formaérzék) predominál.

Erről én különben mindig meg voltam győződve. S az első cikkem, amelyet még Taine-nek is elmondtam a maga idejében (1885-ben), éppen erről szólt.

Azért Párizs egy modern művésznek a legtanulságosabb hely a világon, s kivált à quiconque issu d’une nation si jeune que la nôtre.[11]

Itt még akkor is, ha a nyelvet nem beszélné, megtanulja a formát s a színt. Egy női ruha csakúgy, mint egy kirakat vagy egy modern francia festmény, erre tanít minket.

A párizsi levegő a technika atmoszférája.

De pár szót Antokolszkijról. Első látásra igen igénytelennek látszik. Kis sovány chétif[12] ember. De szemeiből egy egész korszak érzése beszél. Arcvonásai nem finomak, egész race-ja a szemeiből sugárzik ki.

Ezalatt felesége is bejő. Vereses hajú, halvány, igen elegáns és igen szép asszony. Jobban beszél franciául, mint férje, s egyéniségére már sokkal erősebben nyomta rá bélyegét a párizsi miliő. Könnyen s szellemesen beszél. Imádja Párizst - de intelligensen.

Különben felismeri bennem Munkácsyné két év előtti csárdás táncosát. Ő is ott volt ti. a Mozart Requiemen.

Antokolszkij Munkácsy képei között szintén a Milton előttieket szereti legjobban.

Beszélünk literatúráról. Különös, hogy mennyire egy ízlésünk van Antokolszkijjal. (Különben nem csoda, mert az ízlés tout d’une pièce[13]), így az angolok közül mind a ketten Dickenst s Dickens művei közül David Copperfieldet szeretjük legjobban, a Pickwick papers-t groteszknek és túlzottnak találjuk.

Eliotot ő is protestáns művésznek diszkvalifikálja. Hideg és művészietlen.

Az oroszok közül szerinte Tolsztoj a művész, és Dosztojevszkij a penseur.[14]

Az utóbbit helyben hagyom, azonban az orosz irodalom művészének én hiába, csakis az egyetlen Turgenyevet tartom, ki művészetét éppen itt, a párizsi talajon tanulta.

Ezalatt a szamovár zúg, az olajlámpa aranyveres fénnyel hinti be a zöldes bársonyfalon lógó bizánci szenteket, kint fütyül a nyugati szél, a kandalló parazsa lassan lassan kialszik - - -

Én búcsúzok - s így vége ennek a hangulatnak is.



[1] nana, kis hamis, hol loptad azt a milliót, amit a fiadra hagysz?

[2] Oh barátom, hát én azt adósságban hagyom rá

[3] családi körben

[4] kedvünkre

[5] kiadvány

[6] rendkívül elegáns

[7] A sebzett Oroszországra emlékezteti mindez, nemde?

[8] Nem, inkább a végtelent idézi, az érthetetlent, a titokzatosat... minden szempontból

[9] Milyen jó dolog ez, találni valakit itt Párizsban, akivel kettesben beszélgethetünk a kandalló mellett, sietség nélkül.

[10] Ez bizony igaz, én nem sietek.

[11] olyan fiatal nemzet fiai számára mint mi vagyunk

[12] vézna

[13] összefüggő egész

[14] gondolkodó

Címkék: párizs coubertin coppée

A bejegyzés trackback címe:

https://justh.blog.hu/api/trackback/id/tr554869908

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.