1888. február 3., péntek

 2013.02.03. 08:00

Sarah Bernhardt-nál. Nála Jean Lorrain (egy fiatal poéta), aztán Hamlet fordítója, kinek neve most nem jut eszembe, egy fiatalasszony s még néhányan. Érdekes társalgás a férfi koráról. Sarah azt találja, hogy a férfi beszámíthatósága csak a harmincadik évvel kezdődik, addig mindaz, amit tesz, olyan, mintha semmit sem követett volna el. Addig, úgy látszik, azt hiszi, az asszony kezében van. Ça dépend de l’homme parbleu.[1] Amit tüstént ki is fejtek neki. Ő egy kalap alá fogott minket mind, úgy látszik, vele szemben mind egyformák voltak.

Aztán elragadtatva beszél a fiatalságról - kiszidja barátnőjét, ki férjére panaszkodik - nincs joga rá Sarah szerint, mert egy évvel fiatalabb, mint ő. „Vois-tu, la jeunesse, il n’y a que cela, sois contente et bénis ton Dieu - le Dieu de l’amour pour ce hasard!”[2]

Sarah-val randevú - holnap reggel 10-kor Antokolszkijhoz megyünk együtt. Sarah csak egy szobrát látta, de ő is az élő legnagyobb szobrásznak tartja. Nem tudja, hogy Antokolszkij Párizsban lakik.

Tőle Antokolszkij atelier-jébe. A mestert ott találom. Megörül Sarah látogatásának, csak kétségbe van esve ő is, csakúgy mint én, hogy olyan korán jön - (csak villásreggeli után szokott lejönni műtermébe).

A.-nál egy fél óráig nézem, amint dolgozik, milyen finom árnyalatokat lát meg!

4-kor Mss. Marshallhoz - nála baronne de Hirsch, a grand Hirsch sógornéja (mint ahogy a házi­asszony mondta), aztán még a portugáli volt külügyminiszter fia, du Bocage. Ma madridi attaché militaire. Igen eredeti fő, a szellemes gauloiserie[3] és nagy komolyság furcsa vegyüléke.

Szó van arról, hogy a háború biztos, miután az orosz nagykövet, Mohrenheim, tegnap Floquet-nél ebédelt, aki pedig a kiállítás alatt (67-ben) nagyon megsértette az orosz udvart azáltal, hogy midőn a cár mellette elvonult, így kiáltott fel: vive la Pologne.[4] Azóta az orosz követség egy tagja sem tette be hozzá a lábát, és íme, tegnap az egész csorda ott ebédel, ami csak legfensőbb parancs következtében történhetett.

Az attasé félig tréfálva, félig komolyan elmondja, hogy képzeli el Európa térképét a háború után: az osztrák tartományok Németország kezeibe jutnak, Galícia, Morvaország Orosz­országéba, mi Romániával egy osztrák főherceg alatt új királyságot képezünk, Lengyelország tán lábra állíttatik, s így tovább.

A háború tulajdonképpeni zsákmányát mint mindig, úgy most is Anglia (majd az utolsó percben lép közbe) dugja zsebre.

Mi pedig mind, kik itt most mosolyogva körülüljük a kandallót: félig tönkrejutva, tán egy kéz vagy láb híján itt összegyűlünk megint, s elsírjuk bajainkat, mosolyogva emlékezve arra, hogy egyszer másképp is volt - - -

Mindezt élénken, színesen mondja el, magas íves szemöldökeit, felkunkorodó bajuszát, éles markírt vonásait el-elhúzva, néha gúnyosan, néha keserűen, nemegyszer szomorúan. Furcsa típus, kár hogy elmegy vissza Madridba.

A Marshalloktól maréchale Canrobert-hez. Igen sokan, tulajdonképpen unom péntekjeit, velük alig lehet egy szót váltani.

Ott a maréchale idősb fia, aki a vadászoknál van valami vidéki városban (különösen Vésoul mellett), meg Bourgoing báró és báróné, a mi Bourgoing-unk unokaöccse és felesége.

Igen magas, karcsú ladylike asszony, még magasabb férj - tán egy öles.

Pestről beszélünk, Kiss Paliról többek között, ki B.-al iskolába járt.

Ebéd előtt Dr. Meyerhez, a híres Rudolf Meyerhez, ki tegnap jött meg kanadai farmjából, s itt tölt Párizsban pár hetet. Nála (különben Henri Lorinnél szállt meg) comtesse de Chabrillan de la Tour du Pin-Chambly. Egyike az „Oeuvre” dame patronesse-jeinek.

A doktor nem változott semmit, még mindig az éles, szúrós, kissé sündisznóra emlékeztető északnémet, annak minden jó és rossz, tulajdonával a második hatványon. Tán a házasélet kissé megpuhította (unokahúgát vette el), valamivel lágyabb, évőbb, mint akkor volt, midőn egyedül érezte magát széles e világon.

Megmutatja fényképét családjával együtt. Felesége idősb, markírt vonású asszony, kis piciny gyermeke, amilyen a doktor egyéves korában lehetett, akkor midőn még sem a szociális áramlatokról, sem Bismarckról, de még Amerikáról sem tudott semmit.

Ctesse de Chabrillan egy igen jószívű, igen mosolygó s mosolyogva cassans grande Dame elragadtatva hallgatja a keresztényszocializmus nagymesterét, ki elmondja kanadai életét.

Beszél arról a néhány fiatal franciáról is, kiket magával kivitt, bolondoknak tartja, mert fiatalok. Kevésbé objektív embert különben, mint a jó doktort, életemben nem láttam, egészen individuális, s jóformán excentrikus nézeteit rá akarná mindenkire oktrojálni, s nem tudja belátni, hogy ilyen „számú” árnyalat, mint az övé, van egypár százezer a világon. Különben éppen ezért mindig érdekes az, amit mond és meglepő.

Minket magyarokat világfájdalmasoknak mond - úgy látszik, még engemet nem ismert ki mint embert. Az ember pedig nem érdekli, dacára annak, hogy abszolútan akar rajta uralkodni, mint akár egy ázsiai despota. Eddig csak egy embert talált, kivel meg van elégedve, s kiben tökéletesen megbízik, ez: Henri Lorin.

Meg az Oeuvre dame patronesse-eiben,[5] kik csakúgy, mint Lorin, eszközzé válnak kezeiben.

Este tea ctesse Diane-nál. Korán jöttem. Nála még csak Boisjoslin, Marbeau és Bergeret voltak. Madame de Pierreclos-ról (Lamartine elhalt unokahúgáról) volt szó, kiről mindegyik pikánsabbnál pikánsabb adomákat tud elmondani.

Csak egypárt említek fel.

Valakivel kocsizni megy, az ábrándos úr eksztázisba jő, látva a bíborpiros lemenő napot: „Dépéchons-nous, dépéchons-nous, monsieur, avec le soleil ma vertu se baisse.”[6] Egyszer meg azt írta ctesse Diane-nak: „Ma vieille tante est au désespoir, sa petite chienne Mouillette agée de 12 ans est devenue enceinte, elle a une peur bleue et aurait voulu plutôt que l’accident lui serait arrivé!”[7]

Az említett dáma elég konfúzus is volt, vele történt meg egyszer, hogy egy halálos beteg barátnőjéhez elküldte inasát kérdezősködni.

Csenget; az inas bejő, s meghajtja magát:

- Eh bien étiez-vous demander des nouvelles de mad. X?

- Oui madame.

- Bien[8] - mad. de Pierreclos felveszi a letett könyvet, s folytatja az olvasást, az inas meg kimegy.

Ez különben az egész párizsi vie mondaine-re jellemző. L’affection des salons.[9]

Ezalatt a szalon lassan megtelik: Vieuxville, Hervé, a híres baronne de Cambourg.

Középtermetű asszony, téglaveresre festett haj, à la madame Pourtalès mosoly, száj és mozdu­latok; tipikus második császársági asszony. Fekete selyem toalett, téglaveres atlaszpántlika a nyakon, még ez is madame de Pourtalès utánzata.

Eztán Pitt, a hollandi író stb., stb.

Egy új alak a szalonban, egy fiatal, tán 24 éves író. Olyan magas, mint én, igen derülten felrántja az ajtót, határozott léptekkel odamegy a háziasszonyhoz, mosolyogva meghajtja magát, s öt perc múlva a legeslegélénkebb beszélgetésbe merül vele.

Éles arcél, igen horgas orr, göndör sok haj, kicsiny, felkunkorodott bajusz, nevető, szellemes száj és szemek. Hátra feszített vállak, nyitott bombé mell, váratlanul s fáradság nélkül egyszerre fakadó mot-k: szóval olyan, minőnek az ember a Gaulois-t elképzeli.

Amint az ajtón bejött, s comtesse Diane-t üdvözölte, megláttam benne a féktelen jókedvű, igaz, őszinte optimistát.

Ez a típus ma már elég ritka az itteni szalonokban.

Én főleg Pitt-tel és Vieuxville-lel beszélek, meg ctesse Diane-nal, ez utóbbival pletykázunk (!).

ctesse diane_2.jpg

Az estély után az utcára érve lent esik az eső, én megállok, körülnézek - kocsin? vagy gyalog? Esernyőm nincs, de még teázni szeretnék menni. Egy hang mögöttem: „Voulez-vous donner votre bras, j’ai une parapluie, moi.”[10] Visszafordulok: az én kis optimistám, kinek egész lényén ki volt fejezve annak az öröme, hogy ilyen csúf időben van esernyője.

Elfogadtam karját s esernyőjét. Ő tudta, én ki vagyok, neki könnyebb volt a dolga. Nekiindulunk a ködnek.

Öt perc múlva összedisputálunk, tíz perc múlva kibékülünk s egy fél óra múlva a Café de la Paix-ben ülünk teázva parlant métier.[11]

Kedvenc regényírói: Theuriet (horribile dictu) és Loti. Zolát, Bourget-t ki nem állhatja, mert örül az életnek és szintetikus.

Bon - encore quelque chose de nouveau.[12]

Elmondja, hogy egy kötet versének neve: Les extases, egy regényciklust ír, és egy revue direktora.

Ekkor már nyomon voltam, hogy kicsoda.

- Mais n’est-ce pas vous êtes Jean Berge.

- Eh bien oui? Vous n’avez pas su mon nom, mais c’est drôle ça - mais alors venez me voir, je demeure deux pas d’ici -[13]

Engem a kaland mulattat, s elmegyek vele, a szomszédban lakik.

Két nagy szoba; az egyik revue-jének direkciója, a másik szalonja.

„Revue littéraire et artistique” címe folyóiratának, híres arról, hogy Leconte de Lisle-nek, Zolának és még néhány modern félistennek csúful nekiment. Magáról Berge-ről, e kis titánról már igen sokat hallottam. Il est en train de percer.[14]

Most aztán én végigfeküdve két óriási támlás széken, Jean Berge pedig feltéve lábait a nagy tölgyfa asztalra, azon kezdjük, hogy égig magasztaljuk unisono ctesse Diane-t, kit ő is a legeszesebb s legsagace[15]-abb párizsi szalonkirálynőnek tart.

Aztán az asszonyról beszél, ez érdekli őt a legjobban mindenütt, irigyen mondja, hogy azt hiszi, Bourget-nek sok szerencséje lehetett az asszonyok között, hogy olyan sok rosszat tud róluk mondani.

Elragadtatva beszél a bordeaux-i nőkről - tehát Gascon - ezt is megláttam rajta. Un fanfaron vrai aimable et littéraire.[16] Tüstént összebarátkozik velem, azt mondja, szeret velem disputálni, azért. Emlékéül furcsa találkozásunknak odaadja Revue-jének tavalyi évfolyamát dedikációval, kötve. Azon feltétel alatt, hogy én is odaadjam néki dedikálva könyveimet - magyarul - mert így furcsább.

Olvas pár szonettet magától, erős, férfias souffle, csengő, áttetsző hang és struktúra.

Décidément cette soirée était „amusante”[17] (atelier nyelven értve).

Nekiindulva a ködnek haza, cipelve a Revue óriási példányát, az avenue de l’Opéraban látom, hogy pont 5 óra. God gracious és holnap pont 9-kor Sarah-nál kell lennem. Hát így ki alszik?



[1] Pedig ez attól függ, hogy milyen férfi.

[2] Látod, az ifjúság - csakis ez ér valamit. Örülj és áldd a szerencsédért az Istent, a szerelem Istenét!

[3] pajzánság

[4] éljen Lengyelország

[5] a jótékonysági egylet védnöknői

[6] Siessünk uram, siessünk, amint a nap lehanyatlik, úgy hanyatlanak az erkölcseim is.

[7] Öreg nagynénikém kétségbe van esve. Kis nősténykutyája, Nedveske, 12 éves korában teherbe esett, és a néni nagyon fél, jobb szerette volna, ha inkább vele történik meg a baleset!

[8] - Érdeklődött Madame X hogyléte felől?

     - Igen, asszonyom.

     - Jól van.

[9] Ez a szalonok modora.

[10] Adja a karját, nálam van esernyő.

[11] mesterségünkről beszélünk

[12] Igen, ez megint valami új.

[13] - De hiszen ön Jean Berge, nemde?

     - De, persze. Ön eddig nem tudta ki vagyok, milyen furcsa; hát akkor jöjjön fel hozzám, itt lakom a     közelben.

[14] Most kezd híressé válni

[15] legbölcsebb

[16] Szeretetreméltó és irodalmi, hamisítatlan hősködő.

[17] Határozottan „mulatságos” este volt

Címkék: párizs sarah bernhardt jean lorrain antokolszkij jean berg

A bejegyzés trackback címe:

https://justh.blog.hu/api/trackback/id/tr284873877

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.