1888. február 4., szombat

 2013.02.04. 08:00

1/2 10-kor Sarah-nál, vele Antokolszkijhoz.

Sarah: Fekete arannyal hímzett frígiai sapkaszerű süveg, amelyből elöl és hátul kicsügg arany­veres haja. Barna bársony földig érő bunda, igen magas prémgallér, amely végigfut ruháján, s a bunda alján.

Igen jó kedve van. Elragadó az atelier-ben. Mindegyik szobornál tud valamit mondani, ami bámulatot fejezzen ki s amellett nem common place. A megkötözött Krisztust látta a kiállításon, erről azt mondja, annyira tetszett az egész bande-nak, hogy egymást küldték a kiállítás tartama alatt folyton. A keresztény vértanú kifejezését, Mefisztó aktját és hátát bámulja, Pierre le Grand szobrának kifejezését peu commode-nak mondja.

Az új Krisztus (ülő alak) előtt pedig extase finale-ban tör ki, ez egészen elragadja, s formálisan kiszidja Antokolszkijt, hogy műveit nem akarja Párizsban kiállítani.

Nem bírja felfogni az orosz művészt, ki undorodik a reklámtól.

Antokolszkij kifejti, hogy a művészt a publikum elrontja, aki a népszerűséget hajszolja, elveszti az igaz, az egyetlen érzéket, amely felfelé vezet. Nem a publikumnak, de a művé­szetnek kell dolgoznunk.

Mark_Antokolsky_2.jpg

Sarah minderről meg van győződve, de azért mégis szívesen ott látná a nagydobot Antokolszkij nyakán is. Ez mindenesetre rokonszenvre mutat nála.

A.-tól vissza Sarah-hoz, kinél villásreggelizek.

Sarah tökéletesen el van Antokolszkij szobraitól ragadtatva, kit a legnagyobb élő szobrásznak tart, miután az egyetlen, aki nemcsak a formát, hanem az érzést is vissza tudja adni.

Én elmondom, hogy miben találom művészetüket hasonlónak: mind a ketten két elemre bonthatóak ultima analisi fel: a miszticizmusra és a realizmusra. Csodálatosan vegyül mind­kettejüknél a lehető és lehetetlen: az igaz és a természetfölötti művészete. Aztán mind a kettő a túlrafinált és a primitív érzés vegyüléke. Egyik úgy, mint a másik a primitívekre vihető vissza. Antokolszkij plasztikája csakúgy, mint Sarah-é, közelebb van Botticellihez, mint akár egy reneszánszi, akár egy modern művész plasztikájához. Egy orosz művésznél ez egy bizonyos fokig természetes, de hogy Sarah hogy jutott hozzá, azt még magam sem tudom.

A reggeli, az erős nehéz borok, s az, amit konstatálunk, Sarah-t felvillanyozzák: csupa szellem. A primitív-tragikus, s amellett szfinxszerűen ultramodern Sarah egy fél órára parisienne lesz. Igen sokat nevetünk, nevetve kiszid, hogy mért nem illesztetek egy hamis fogat oda, ahol hiányzik.

Én kétségbeesve konstatálom, hogy mindig csak hiányaimat veszi észre (múltkor meglátta, hogy egy gomb hiányzik egyik cipőmről). Jóízűet nevet, s egy borba mártott piskótát dug a számba.

Megfenyegetem, elmondva, hogy vigyázzon magára, mert ez is bele jut ide. Kíváncsian megnézegeti a zsebemből kihúzott pár üres lapot. „Eh bien j’y serai là, moi?” „Pas seulement ici” - „Où donc encore?” - „Mais sur plusieurs feuilles, pas seulement sur celle-là.”[1]

„Eh bien bon, nous ferons attention toutes - tutta la famiglia; mais prenez encore de ça encore un morceau[2] -”

Ezzel kezdi gentillesse-eit.

Igen-igen sokat nevetünk. Én feldöntök egy kávéscsészét, Sarah-t ez végtelen jókedvűvé teszi, azt mondja, látta, hogy ez lesz a vége -

Kezdődő névralgiámat ki akarja gyógyítani, megitat vagy öt csésze feketekávét velem (mégpedig az ő idegeinek készített kávét), a főfájás csak fokozódik, pedig Sarah mind furcsább, mind en train-ebb, mind érdekesebb.

Hiába minden, úgy érzem, hogy szétszakad a fejem - nem bírom tovább, 4-kor veszem kalapomat, s elmegyek.

Mit tegyek? este két soirée s egy bál.

Beülök a ch. d. f. ceinture[3] egyik kupéjába, s elvitetem magamat a Montparnasse-ra.

Az egyhangú zakatolás, a gyorsan változó paysage, az ideges va et vient jót tesz idegeimnek, szinte azt szeretném, bár ütközne össze a vonat egy másikkal, a „jótékony sokk” tán meg­könnyítené a fejem.

Kilépve a kupéból a hideg, az utcai élet, az ezer hang és szín végtelen kínossá teszi főfájá­somat.

Egy negyed órára Bunny-hoz, kivel Schumann-dalokat játszatok, nem használ - aztán képeinek olajfesték szaga megkínoz. Tőle elmenve beleülök egy sapinba, s haza egyenesen behunyt szemmel a kocsi sarkába ülve - je roule je roule - je sens des couleurs et des odeurs épouvantables qui m’exaspèrent.[4]

Végre otthon - megmondom a portásnak, hogy ne eresszen fel senkit szobámba, míg nem csengetek, lefüggönyözöm az ablakokat, behúzom az ágy függönyeit, bezárom a szobát belülről, s alszom szombat du. fél 6-tól vasárnap du. fél 7-ig, tehát summa summárum: 25 órát, étlen-szomjan álmodva át szörnyűséges álmokat.



[1] - Tehát rajta leszek, ezen? - Nemcsak ezen. -

     - Hol még? - Hát több lapon is, nemcsak ezen.

[2] - Hát, ha így van, akkor mindnyájan vigyázni fogunk, az egész család; no de vegyen már ebből még egy darabot. Ezzel kezdi kedveskedéseit.

[3] chemin de fer ceinture = körvasút

[4] gurul velem a kocsi, rettenetes színeket és szagokat érzek, amik a végsőkig kétségbeejtenek.

Címkék: párizs sarah bernhardt antokolszkij

A bejegyzés trackback címe:

https://justh.blog.hu/api/trackback/id/tr904873899

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.