1888. február 13., hétfő

 2013.02.13. 08:00

11-kor Do Orsini felver álmaimból. Szerencsétlen keze van, mindig akkor látogat meg, mikor legtöbb s leghosszabb álmomra van szükségem.

V.r.u. 1-kor a Théâtre Français matinéjára megyünk. Hamletet adják Mounet Sullyvel a címszerepben.

Nem nagy kedvvel mentem, nagyon félek a francia Shakespeare-előadásoktól - annál nagyobb volt a csalódás.

Mounet Sully nagyszerűen adja e szerepet, a legjobb Hamlet, kit eddig láttam, márpedig én Rossitól, Salvinitól és Devrient-től láttam e szerepet. A két első igen olasz módra a fő súlyt Hamlet quasi őrültségére fektette, Sonnenthal igen raisonnable volt, Devrient csak filozóf.

Nos, M. S. volt az első, kitől úgy láttam Hamletet, amint lelki szemeim előtt lebeg azóta, amióta eszemet bírom.

M. S. Hamletje mély érzésű és gondolatvilágú ember, túlfeszített művészi idegekkel, ki mindvégig tudja, mit csinál. Igen tisztán, érthetően festi a többiekkel, s azzal az eggyel játszott komédiát. Ez volt az első színész, ki megértette, miért ad tanácsokat Hamlet a színészeknek: azért, mert így megértjük, hogy többet ért az élet komédiájához, még mint maguk a színészek, s így - könnyen játssza el a bolond Hamlet komédiáját.

De az egyes jelenetekben is mesteri. A szellemmel való jelenetének végén, midőn barátait esküre kényszeríti s egyszerre csak a föld alul hallatszik atyjának hangja, keserű hahotával, félig kacagva, félig zokogva nevezi vakondnak atyját. Itt visszaadja az e pillanat által a legmagasabbra fokozott humort. Itt egészen a Shakespeare angol földön elálmodott, angol talajból fakadó Hamletje áll előttünk.

A további jelenetekben megmagyarázza a színlelt bolondsággal párhuzamosan haladó rög­eszme koronkint valódivá váló őrültségét. De mindig megtartva az oly szükséges crescendót.

Így, midőn a színjáték alatt eleinte Ophéliával enyeleg, mind erősebb, fokozottabb lesz nála a meggyőződés, hogy Claudius valóban atyja gyilkosa, lassan-lassan a földön csúszik, összetörve Ophélia legyezőjét, s az így kitört nyíláson keresztül figyelve Cl. vonásait, közbe-közbe az általa a színjátékba illesztett szavakat ismételve. Mind lázasabb, lázasabb lesz, végre erőt vesz rajta a tökéletes meggyőződés arról, hogy Cl. a gyilkos, mintegy a némajátékon kezd nevetni, és nevetése mind erősebb, erősebb lesz, végre rémítővé válik, s elnyomja a rosszul lett király ápolására összeszaladt udvar nyüzsgését. Ez a nevetés már nem normális, ebben a percben Hamlet idegei már annyira fel vannak csigázva, hogy nincs távol az igazi őrültségtől.

De játéka a legmagasabb pontra az anyjával való jelenetben jut.

Mind hevesebb, hevesebb lesz, már nem tudja, mit mond, nem emlékszik atyjának tett ígéretére, hogy anyját kímélni fogja, néha állatiasan fel-felcsukló hangon veti anyja szemeire, hogy újra szeretni bírt és kit? egy szatírt.

Anyja rémülten zokogva, remegve hallgatja. E percben a szellem megjelenik, s meginti, hogy kímélje anyját - s most Hamlet egyszerre tompa, fásult hangon, bár alig eszmélve, anélkül hogy anyjához fordulna, megfogja az egyik szék támláját, s így szól: „voyons qu’est ce que vous avez madame”.[1] Ebbe a frázisba bele tudta tenni a szellem iránt érzett félelmét, atyja emléke iránti szeretetét, amely oly erős, hogy még erre is rá tudta őt bírni.

Az utána jövő jelenet borzasztó, amint folyton változó hangon a szellemmel beszél, végre midőn az eltűnik, a sírva fakadó édesanyját látva, egy pillanatra felébred lelkében a gyermeki szeretet, odaborul reá, s maga is elkezd keservesen zokogni, s a kölcsönös, mély megindulás közepett rá akarja bírni anyját, hogy mondjon le Claudiusról - s ez nem sikerülve neki, undort érez iránta ismét, s lázban, félig őrülten elrohan.

Fogok írni ez alakításáról, igen tanulságos lesz, ha megismerik a mi gyermek Hamletjeink is.

Igen furcsa volt Do Orsini, ki még azt sem tudta, hogy Hamlet és Ophélia egzisztálnak. Valaki, ki életében először látja Hamletet, érdekes tanulmány. A többiek igen rosszul játszottak, Baillet, ki Horatiót játszotta, folyton lemosolygott rám és - pastilles Géraudet-ket evett, ami nem mondhatnám, hogy nagyon elősegítette volna a játék összhatását.

1/2 6-kor ctesse Diane-hoz, kinél sokan és igen sok unalmas egyéniség.

ctesse Diane_de_Beausacq_1.gif

Este tisztán kuriozitásból az Odéonba megyek, hol Cidet játsszák. Éppen olyan unalmasnak és lehetetlennek találom, mint midőn először olvastam. Nem bírom ki 10-nél tovább, majd megöl az unalom. Elmegyek, s hogy egészen hangulatosan végezzem napomat, az Avenue de l’Opérába megyek cigányokat hallgatni. A bandában, bár nem játszik, Pali régi csellistája, ki tavaly nyáron Veronában járt. Majd a nyakamba borul örömében, most aztán vége az „inkognitónak”, a prímás s’en fiche des autres[2], s úgy nekem muzsikál, akárcsak Pesten lennék.

Egymásután a „Tinódi nótája”, „Azt mondják, hogy bűvös-bájos édenkert a sz.” s a többiek tutta la compagnia. Journée d’émotions cosmopolites![3]



[1] Hogy van, asszonyom.

[2] fütyül a többiekre

[3] Kozmopolita érzések napja!

Címkék: párizs mounet sully

A bejegyzés trackback címe:

https://justh.blog.hu/api/trackback/id/tr754875093

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.