1888. április 10., kedd

 2013.04.10. 08:00

9-kor felkelek, megreggelizem, éspedig elég kiadós dolgokat.

Aztán Verescsaginhoz - ki reggelire hívott meg.

Vaszilij Verescsagin. Valamivel magasabb középtermetűnél, finom telivér vonások, finoman metszett orr, tág érzékies orrlyikak, finom száj, majdnem elfedve fekete sűrű bajuszától és szakállától. Kopaszodik - szemöldöke majd semmi.

Des yeux bleuâtres.[1] Felső szemhéja összevont, és ráfekszik szemére, csakúgy, mint a festőknek rendesen.

Mély, behízelgő hang - un charmeur.

Mais je m’en mépris des charmeurs,[2] szeretek tisztán látni, s szeretem, ha tisztán hagynak látni.

Természetesen Wohlékról kezdünk tüstént beszélni, kikről nagy szeretettel emlékezik (tőlük kaptam hozzá az ajánlólevelet), érdeklődik Wohl Stefanie regénye iránt, szeretné olvasni, megkérdi, mi a tárgya, milyen a formája.

Ő eddig csak egy magyar regényt olvasott orosz fordításban, Jókai Új földesurát, amelyet azonban nem bírt œuvre d’art-nak tartani. „Il me semblait qu’il se moquait de son public, je ne peux prendre au sérieux l’artiste qui ne prend pas au sérieux son art.”[3]

Egyáltalán nem szereti a módot, ahogy Jókai a világot látja - - Nem appreciálja, illetőleg nem tartja artisztikusnak a humor ezen nemét.

Én természetesen (kivált, miután az Új földesúrról van szó, amelyet tán legjobban szeretek Jókai regényei között), védelmezem, elmondom hogy c’est justifié,[4] miután a magyar publikum jó részének ez kell s nem a lélektan.

Verescsagin elszörnyülködik - tán csak nem akarom azt mondani, hogy a publikum ízléséhez kell a művésznek alkalmaznia magát? És nem vice versa.

„Én mindenesetre nem” felelek - - - „különben Jókainak - folytatom -, igen sok olyan tulaj­dona van, ami lefordíthatatlan. Bámulatos nyelve, bámulatos magyarsága” stb., stb.

Felmegyünk reggelizni. Kényszerít, hogy még egyszer reggelizzek. Nolens-volens meg­teszem.

Reggeli alatt főleg Magyarországról beszél, kifejti, hogy nem találja, hogy olyan sok szép asszony lenne nálunk, mint ahogy mondják, vagy tán csak Pesten nincs, mert tiszta race nincs?

Én persze ebben egészen az ellenkező teóriát vallom, a fajta a vér vegyítése által nemesedik, tisztul.

Mindenesetre egy ilyen dolog ízlés dolga -

Azt észreveszem, hogy Verescsagin kevesebb rokonszenvvel viseltetik Magyarország iránt, mint Antokolszkij.

Beszélek Antokolszkijról - úgy látszik, szintén nem szereti. Azt különben észrevettem már, hogy Antokolszkij iránt nem nagy rokonszenvvel viseltetnek az oroszok. Miért? Nem tudom. Különben elég nagy tehetség arra, hogy - ne bocsássák meg neki éltében.

Reggeli után felvezet a kiállításába, s ő maga magyarázza el az egészet nékem.

Jórészt ismerem képeit még Bécsből, hol két és fél év előtt láttam.

Itt van a két kivégzés, az indiai és orosz, és pendant-nak odafestette hozzá a Golgotát.

Érdekes, nagyszabású - vezércikkek. Nem e nagyszabású képeit szeretem legjobban, sokkal jobban érdekel egy-egy látott, egy-egy megérzett kis tájkép, genre vagy arckép minden dörge­del­mes hangú tendenciózus képnél.

Elmagyarázza nézletpontját a Golgotánál, hogy miért festette egy vonalban Jézust a két latorral, azt mondja, hogy ezzel akarták éppen Jézust büntetni.

Aztán hogy a szent asszonyokat miért tette egészen távol a kereszttől a kép legaljára, tout à fait au premier plan.[5] Ez utóbbi különben természetes, miután nem valószínű, hogy Máriát és Magdolnát odabocsátották volna a keresztrefeszítetthez, hogy ott „scène touchante”[6]-okat csináljanak a kivégzés alatt.

Elmondja, hogy miért hozták be az angolok az ágyú általi kivégzést Indiában. Mert az indusok nem félnek a haláltól, mert bizonyosak a túlvilágról - ha - testök egy darabban marad, akkor feltámadnak.

De így a test ezer kis darabra hull szét, és így e kegyetlen ágyú (szerintök) az örökkévalóságot is megöli.

S ettől, ettől az egytől rémítően félnek - - -

Bár mint kivégzési mód szerinte a leghumánusabb.

Képei között nékem egy csatatér, telve hullákkal, összeroncsolt ágyúkkal, fegyverekkel, melyen hózivatar vonul át, tetszik a legjobban.

Megmutatja nagy szőnyegeit és ékszergyűjteményét is.

En somme[7] egy nagy ember képei - ki megtanult festeni, de azért nem festő.

Ő maga un aimable homme grand.[8] Ennyit mondhatok róla első látásra, s nem tudom, fogok-e róla többet mondhatni, mert pár nap múlva Oroszországba megy festeni.

Tőle Haraucourt-hoz, aztán Jablonowskához, ki sokkal, de sokkal jobban, folyton az én „egészségi állapotommal” van elfoglalva, azt találja, rosszul nézek ki, megfogytam etc., etc.

Valóban itt nem hízik meg az ember!

Nem akarja hinni, hogy tán még olyan jól, mint most, soha nem éreztem magamat.

Alastair Cary Elweshez (Shakespeare-hez). Igen kíváncsian, hogy milyennek fogom most találni. Ha igen jól voltam valakivel és hosszabban nem láttam, igen érdekel újabb együtt­létünk - ekkor igen sokszor változik ítéletem pozitív vagy negatív irányban.

Szinte félni kezdtem felrohanva a lépcsőn. Milyen lesz az entrevue?

Nagyon is megszerettem „keresztfiamat” arra, hogy ne bántam volna, ha nem lett volna olyan, mint aminőnek megszerettem.

Berohantam az atelier-be -

Shakespeare rám ront, s úgy megráz örömében, hogy azt hiszem, minden csontom (pedig van egypár) megzördült, aztán megszorítja kezemet (még most is fáj a kisujjam - - ezzel mentem az írásomat!), és - nem mond semmit.

C’était bien lui,[9] az energikus és rêveur, az expanzív és magába szállt - a megmagyaráz­hatat­lan ellentétekből összetett, aranyszívű Shakespeare - megnyírva.

Igen à la Shakespeare haját és szakállát Londonban hagyta. Családja követelte ezt. Igen kiszidom - You are to english now[10] -

„Je ne suis plus - - - (marjolain) Shakespeare”[11] - dúdolja a piktor, s mind elmondja londoni faits et gestes-jeit[12].

Festői színekben meséli el a London melletti manővereket.

Aztán lassan nekiindulunk Párizsnak, s a Luxembourg-on keresztül a quai-knek és a Palais Royalon át Jean de Néthyhez.

Igen hangulatos, minden a tavaszról beszél, ilyenkor Párizs oly elragadó, hogy elfelejtet mindenre, távol érzi az ember magát mindentől, de minden egyébtől, s úgy véli, hogy minden levél, minden virág az emberért nyílt ki - - -

Ebéd en bonne intimité, ctesse Schärffenberg is velünk ebédel, már sokkal jobban érzi magát.

Ebéd után Leconte de Lisle-t és Baudelaire-t olvasunk. 9-kor Jean Berge érkezik, vele és Elwes-zel le a cigányokhoz, a kis Ferkó elmuzsikálja nótáimat, már ő is úgy cselekszik, mint Pali otthon - il s’en fiche de son public[13], és muzsikál nekem, nekem kizárólag, ami a Grand Café publikumának száját persze feltátatta kerekre, soh’se láttak még ilyet.



[1] Kékes szemek.

[2] Idegenkedem a sarmőröktől

[3] Úgy tűnt nekem, hogy nevet az olvasóin; nem tudom komolyan venni azt a művészt, aki nem veszi komolyan, amit csinál.

[4] indokolt

[5] egész elöl

[6] megható jelenet

[7] Mindent összevéve

[8] szeretetreméltó nagyember

[9] Teljesen önmaga volt

[10] Így túlságosan angol

[11] Nem vagyok többé szűz

[12] kalandjait

[13] fütyül a közönségre

Címkék: párizs jókai mór némethy emy alastair cary elwes jean de néthy jablonowska verescsagin wohl stefanie mark antokolszkij

A bejegyzés trackback címe:

https://justh.blog.hu/api/trackback/id/tr554954279

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.