1888. április 24., kedd

 2013.04.24. 08:00

pedig egyenesen átszeltem az utcát, s felmentem két angol piktoromhoz, kiket öltözködve találtam.

Csodálkozom, hogy nem voltak meglepetve, hogy ilyenkor jövök s így.

Ők természetesnek találják, kivált hogy így.

Velök lakást keresni, szemben a Luxembourg-ral a híres restaurant Foyot felett veszek két kis szobát, kedves, kedves kis fészek - s Párizs azon sarkában, amelyet a legjobban szeretek.

restaurant foyot03.jpg

Ebédelni s villásreggelizni pedig velök fogok, miután most öt percnyire lakom tőlük.

10-kor haza, lefekszem, alszom 12-ig.

12-kor Guillaume Vautier jő hozzám villásreggelire.

1/2 5-kor afternoon tea Lady Alexander Gordon Lenoxnál.

Lady Alexander, Duke of Richmond sógornője (különben Alastair Cary Elwes unokanővére). Azt hiszem, szép sohasem volt, magasan ívelt szemöldökök, éles profil. Igen rút, de ladylike.

lady lenox 1860_17_october_lightened_m.jpg

Nála miss Elisabeth Balshe, az amerikai írónő. Ki par excellence américaine. Minden erénye és minden hibája amerikai talajból fakad.

Erényei: elragadó fogsora, gyönyörű kezei és lábai, roppant eleganciája.

Hibái: snobisme. Csakis duchesse-ekkel él. Legjobb barátnői: Duchesse of Norfolk, Lady Alexander Gordon Lenox és Rajner főhercegné, mindegyikkel 3-3 hónapot tölt az esztendő­ben.

Könyv nélkül tudja a peerage-t, a Gothát. Elle est une sorte de thermomètre de l’élégance.[1]

Ilyen lehetett a Vanity Fair Betty Sharpja.

William_Makepeace_Thackeray_-_Vanity_Fair_frontispiece_-_Project_Gutenberg_eText_19222.jpg

Lady Alexandernél még az egész angol swelt kolónia.

Ez az atmoszféra sokkal inkább hasonlít a mienkre, mint a francia. Több sans gêne, inkább családias jellegű, mintha mind testvérek lennének.

Az igaz, hogy minálunk inkább mostohatestvéries jellegű a világ.

Este nálam teán Jean Aicard, Guillaume Vautier és Jean Berge.

Aicard igen entrain, főleg pornografikus jellegű konverzáció. Rettegek angol szomszéd­néim­től, kik a vékony ajtókon és falakon keresztül egyetmást hallhattak ce quit ferait rougir un singe.[2]

Bár - mindegy, miután másnap úgyis otthagyom az hôtelt.

Egy óra felé proponálom nekik, hogy induljunk neki Párizsnak - Aicard kifejti, hogy meg kell egy fiákerkocsist beszéltetni, lévén ez (a kokottal) Párizs legmizerábilisabb teremtménye - Elérkezünk a hippodromig. Mindenáron nyitott kocsit szeretnénk - nincs sehol. Találunk egy zártat, amelynek az ablakai mind be vannak zúzva - - - szerelmes pár járt benne, megugrott, s a táblákat nem fizette meg.

Megtartjuk - - eközben azonban egy másik, egy nyitott robog el mellettünk - ebbe ugrunk bele, s robogunk előre az éjszakában.

Aicard a kocsis mellé ül, én hátul Vautier-vel és Berge-zsel.

Aicard mély konverzációba merül a kocsissal, ki - verseket kezd szavalni néki.

Egy lámpánál megállunk, leszállunk a kocsiból, a kocsis elmondja, hogy nem tudom, melyik háborúban őrmester volt, és ott szokott rá a rímelésre. S a szegény szerencsétlen groteszk kosztümjében, a széltől, esőtől megmerevedett arcával ott áll a libegő-lobogó lámpa alatt, és kidülledt szemeivel verseit mondja el, olyan konvikcióval, mint ahogy ezt csak egy kocsis-költő teheti. - Aicard megveregeti vállait, s Camille Doucet-ről (az akadémia titkárjáról) beszél neki.

Camille_Doucet_(2).jpg

Újra felkerekedünk, most azt mondjuk a fiákeresnek, hogy menjen oda, ahol rendesen írogatni szokott, a Batignolles felé tartott - a „boutique” be volt zárva.

Egy más café chantant-szerű alkotmányba megyünk.

Az établissement már majdnem üres, az első teremben a birtokos, a másodikban une cocotte solitaire qui boit.[3]

A háttérben a café chantant estrade-ja, előtte rozoga pianínó.

Aicard, Berge, Vautier és - a kocsis letelepednek a kokott mellé, én pedig odaülök a zongorához, és eljátszom Chopin Marche funèbre-jét

- Ezalatt a kocsis beszél, elmeséli nyomorát, a hideget télen, a forróságot nyáron; az egyedüllétet, a nagy viaszosvászon kalap súlyát, a bak elhagyatottságát - a nyomort mindenképp. És szavai összevegyültek a Marche vonagló dallamával, szemben vele pedig ott ült a kokott kipirult arccal, némán, kifestett ajkakkal, csakoly boldogtalanul a maga némaságában, csakoly nyomorultan, mint a másik -

És kint a tavasz első áramlatai az életről beszélnek.

Innen a Café Américainbe, amelynek kapujánál elbocsátjuk kocsisunkat, ki úgy meg van hatva, hogy borravalót nem akar elfogadni.

Alighogy leülünk egy asztalhoz, odatelepedik hozzánk egy kokott. Sápadt arc, igen veres ajkak, hegyes, piciny fogak, tompa orr, szúró, változó kifejezésű szemek. Orosz születésű, igen furcsa teremtés, van egyéniségében valami az orosz tudákos tanulónőből s a kölyök­tigrisből.

A szerelemről beszélünk - - - elmondja, hogy volt egyszer szerelmes, s itt kezdődik „métier”‑je - most már nem az. „Cela ne vaut pas la salade”[4] mondja, s élesen felnevet.

Látja, hogy olyanok közé jutott, kik ismerik életének még a filozófiáját is, s így - nem komédiázik velünk.

Két órát ül asztalunknál, e két óra alatt Aicard-ral folyton tanulmányozzuk - szánni akarván őt ‑, megkínozzuk, feltépjük minden régi sebét. S a szegény leány beszél, beszél, elmondja, hogy milyen keserű így az élet, mennyire undok, mennyire utálja, megveti a férfiakat - - - s ezt mind a legtermészetesebben, a legspontánabb módon mondja, félprimitív ösztönével kitalálva, hogy velünk szemben őszinte lehet -

Így beszél - - - egyszerre csak körülnéz, a „kávéház” kihalt, alig van ember, felnevet, s keserűen így kiált fel: „Fichtre, - - j’ai de nouveau raté mon affaire”.[5]

Aztán hozzáteszi, hogy körülnéz a másik teremben, tán ott talál valakit, kivel businesst lehet tenni.

Alighogy kimegy, Aicard proponálja, hogy kárpótlásul kell valamit adnunk.

Visszajön - Aicard kihúz a tárcájából egy kis fekete émail keresztet, s odanyújtja neki - - -„Voilà, c’est à vous, n’oubliez pas cette soirée passée avec nous -”[6]

S aztán hozzáteszi, hogy összeadunk neki, hogy pántlikát vehessen a keresztnek...

A leány megérti, majdnem sírva fakad - „Jamais jamais je n’oublierai cela, on m’a si rarement parlé cette langue”[7] - s megcsókolja Aicard kezét. És énnekem a költő Aicard egy verse jutott eszembe:

„On a faim; j’ai soupé. J’ai chaud; d’autres ont froid.
On meurt de froid, de faim, et la vie est un droit -
O vous tous qui chantez dans la lumierè à table
Regardez cet absent: le pauvre lamentable!
Regardez l’ombre: elle est faite de désespoir!
Écoutez le silence: il est terrible et noir.”[8]

Ez megmagyarázza a helyzetet, s meg Aicard-t magát.

Van valami egyéniségében abból, amit (az orosz írók apropójául) religion de la souffrance humaine-nek[9] neveznek. Filozófiája sokkal mélyebb, mint a legtöbb modern francia költőé, s nemcsak az illegitim szerelem körül forog. Szélesebb kört foglal el és melegebb, érzőbb. Nem egy északi fajból származó filozóf kétkedése, hanem egy keleti bölcs magányos üvöltése, amely megzavarja az éjszaka csendjét, mint a dervisek esti imái.

S míg minket Aicard-ral ez asszony nyomorúsága fekete spleennel tölt el, Berge mást lát benne. Hazaviszi - mi elkísérjük lakásába. Egypár pohár sherry - a leányban felébred a bacchánsnő, s kivált Aicard-t tünteti ki; s háláját a szegény szerencsétlen nem tudja mással kimutatni, mint hogy lihegő forró csókjaival elborítja - úgy, mint akárkit, ki az utcáról szedte fel.

Engem nem ért meg, azt hiszi, kigúnyolom, meghí magához, azt hiszi, azután, amit éreztetett velem, másképp fogom megcsókolhatni, mint a homlokán.

Azután felébred bennem a métier démona, experimentálni kezdek rajta: Vénuszból fúria lesz, s majdnem beleharap arcomba, félig nevet, félig üvölt. Szemei mosolyognak, s ölni szeret­nének, s a sous-t, amelyet kezébe nyomtam, messze dobja magától, s hörögve felnevet - - -

Most megint megsajnáltam, s végtelen szánalom fog el, bár az ilyen viviszekció az orvosnak jobban fáj még, mint az objektumnak.

Berge és - Vénusz egyedül maradnak.

Kint zúg az eső, Aicard kocsin hazavisz, 1/2 7 mire lefekszem.



[1] Valamiféle előkelőségi hőmérő.

[2] amitől egy majom is elpirulna.

[3] egy magányos kokott, aki iszik

[4] nem éri meg a fáradságot

[5] Ejnye, már megint elmulasztottam az üzletet.

[6] Ezt magának adom, hogy ne feledje ezt az estét, amit velünk töltött.

[7] Soha, de soha nem fogom elfelejteni, olyan ritkán beszéltek velem így.

[8] Éheznek; én vacsoráztam. Melegem van; mások fáznak.
  Megfagynak, éhenhalnak, pedig joguk van az élethez...
  Ti mindnyájan, kik az asztal körül a fényben énekeltek
  Tekintsetek arra ki nincs itt: a szegény szánalmasra!
  Nézzétek az árnyat: kétségbeesésből szőtték!
  Hallgassátok a csendet: rettenetes és fekete.

[9] az emberi szenvedés vallása

Címkék: párizs chopin vanity fair jean berge guillaume vautier jean aicard lady alexander gordon lenox foyot elisabeth balshe merche funébre

A bejegyzés trackback címe:

https://justh.blog.hu/api/trackback/id/tr874983573

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.