1888. május 31., csütörtök

 2013.05.31. 08:00

Louise Readnél és Barbey d’Aurevillynél búcsún. Az öreg Mester még alszik, s így Louise a szomszéd lakásban, Huysmans egy barátjánál (kit találtam is egyszer nála, de nevét elfeledtem) fogad. Furcsa, hogy itt búcsúzok tőle, ebben a miliőben, amely annyi közös barátunkról beszél. Ott a falon (az idén sajnos hiába várt) Maurice Rollinat arcképe, felette Huysmanst ábrázoló metszvény, aztán Barbey d’Aurevilly mint fiatal ember, amott Georges Lorin (a szegény beteg poéta) képe. Az ágy felett Moreau-tól egy eau-forte, néhány Rops -

Az asztalon ismert könyvek, néhány autografírozva. Mintha csak a modern Párizs szelle­mének kvintesszenciája volna e kis írószoba, hol Párizs „szellemi őrangyalától” búcsúzok.

Louise-Read.jpg

Alig beszélünk, az utolsó percek bamba hallgatása, mikor az ember már új konverzációt nem akar kezdeni, a régieket meg mind elvégezte - Louise soká tartja kezemet. Végre a szomszéd szobában Barbey d’Aurevilly csenget.

barbey.jpg

Bemegyünk hozzá, kezet ád, én megköszönöm valóban fejedelmi ajándokát (összes műveit, a legtöbb példányban szebbnél szebb dedikációkkal), aztán ráhajtja kezét homlokomra, s ennek is vége.

Látom-e őt még valaha az életben? Nem hiszem.

Lemenve a lépcsőn, hallom nehéz, hörgő lélegzetét.

Egy korszak végharca! Mily szomorú lehet utolsónak lenni a menetben - lehengerítve maga után a követ, amelyre aranybetűkkel ez van írva: Romantika!

Aicard-hoz. Furcsa, ha az ember igen sokszor egymás után teszi ugyanazt a fájdalmat okozó dolgot, végre képtelen megérezni magát a fájdalmat is, eltompult - kivált, ha figyeli is a procedúrák alatt önmagát.

Az igaz, hogy az eltompultság rosszabb a fájdalomnál.

Nos, így voltam Aicard-nál - alig tudtam, mit mondok, azt figyelve csak, amit érzek - s azt a felfedezést téve, hogy nem érzek semmit, pedig hát Aicard-ral voltam az utóbbi időben a legtöbbet a francia írók között, igen szeretem, s tudom, hogy szeret szintén - s mégis semmi, semmi!

aicard2_1.jpg

Ebéd után ctesse Schärffenbergnél, ott még Elwes és Bunny, csendes, hallgatag délután.

elwes retrieve.php.jpeg

Bunny-SP_1.jpg

Az öreg grófné az igen öreg emberek lemondásával búcsúzik, mint akinek már minden válás örök búcsút jelent.

Végtelenül meghat.

Egy meleg shake hand Jean de Néthyvel, aztán a két piktorral oldalamon a Gare de l’Est felé.

jean de néthy némethy emmy.jpg

Hallgatunk, ők is, én is. Végre a csendet Bunny töri meg, kérve, ne feledjem, hogy bármikor Londonba jövök, lakjam náluk, lesz egy hely, az én helyem, atelier-jökben számomra.

Kezet fogok velök, mit mondjak reá?

Aztán a jegyváltás - a váróterem banalitása, a kupé, a hallgatás újra, végre az utolsó csengetés, a két fiú egyszerre nyújtja kezét, én összeteszem ezt a két megbízható, áldott jobbot -

A vonat elindul, mind távolabb körvonalaik. Most már csak egy fellobbanó cigaretta fénye - s aztán a sötétség.

Előre az űrben!

Egymás után robogunk át a Gare de l’Est felé futó utcákon, egymás után maradnak el a párhuzamos villogó lámpasorok, a hazafelé - Párizs felé siető járókelők, végre az utolsó lámpa - - - a mezők csendje.

Csak messziről egy fényes folt jelzi Párizs nyomát, aztán ez is a homályba merül.

Fent az égen a hajótöröttek csillaga -

„Viam meam persequor”

 sized09100410_paris_nuit.jpg

Címkék: párizs louise read rupert bunny némethy emy alastair cary elwes jean de néthy jean aicard barbey d auvreilly

A bejegyzés trackback címe:

https://justh.blog.hu/api/trackback/id/tr405003190

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.