Reggeli után látogatás comtesse de la Chaussée-nél és baronne de Coubertinnél.

Une visite blanche, Faubourg St. Germain - comme toujours.[1]

3-4-ig Haraucourt-nál.

Felolvas pár gyönyörű részletet készülő drámájából.

Másnapra randevút adunk egymásnak Sarah-nál.

Henri Lorinnél, ki két nap előtt jött meg Rómából. Nála a doktor (Dr. Rudolf Meyer), érdektelen konverzáció.

Ebéd mrs. Edward Verynél. Kitűnő osztrigák (zöldek).

Két amerikai, egy német báró. Még mindig nem szokták meg, hogy gazdagok. Különben Very még mindig oly érdekes, mint volt. Felfedező ész, ebből a kaliberből (persze nagyban) lehetett Kolumbus és lehet Edison.

Nyugtalan, éles tekintet, mintha mindig keresne valamit, sovány, szikár termet, sárga, fonnyadt bőr. Egész „anyagát” idegei eszik fel: a lázas betölthetetlen drang,[2] amely az új meg­ismerésére vezet.

Eddig egy ágyút fedezett fel, s ez alapította meg vagyonukat.

¹/₂ 11-kor búcsúzok tőlük, egy bal blanc-ra megyek. Ez lenne madame Very vágyainak ne­to­vábbja, ha egyszer legalább láthatna egy ilyen végtelen unalmas Fbg. St. Germain-i tánc­estélyt.

Soirée Baronne de l’Espée-nél. Une société „croisée”.[3] A Lucinges-ek, Narbonne-ok, Bélizal de Gouzillonok, D’Epinay-k, Boisgelins-ek, madame de Mac Mahon, egypár La Rochefoucauld stb. stb.

A rue Casimir Périer-i palota összes szalonjai nyitva. Minden fehér és aranytól fénylik. A szalonokban a fal mellett egymáshoz szorulva ott ülnek a kipirult, felgyémántozott, mélyen kivágott ruhájú mamák, s előttük leányaik. Csupa primitív szín. Az ember alig hiszi, hogy Párizsban van. Nagy fény, de a raffinement minden nyoma nélkül. Az ember alig hinné, hogy ezek mind XIV. Lajos udvaroncainak egyenes ágú leszármazottjai.

Watteau és Boucher annak a kornak rafinált színeit festették, egy Chaplin vagy Moreau nem ennek a társaságnak művészi típusai.

A fény megmaradt, de a fény művészete elpusztult, az élet művészetét elnyomta - a biblia. Akkor jogok és kötelességek voltak, s csak az előjogokról akartak valamit tudni s kéjjel, könnyű vérrel ürítették ki a serleget. Ma, midőn csak kötelességeik lehetnek - a kötelességet politikailag nem gyakorolhatván: teljesítik a vallás által előírt kötelességeket, s kivált egy parancsra tartanak: ne bántsd a felebarátod feleségét.

A szerelem burzsoá lett, s így mindaz, amit az a másik szerelem létrehoz - hiányzik.

A zene hideg, nem ingerlő, a ruhák drágák, de a kokettség nyoma nélkül, az appartement-ok nagyszerűek, de fagyosak. A levegő tiszta, szín- és szagtalan, nyoma sincs annak a kábító, üvegházszerű atmoszférának, amely a Szajna túlsó oldalán levő szalonok éltető levegőjét képezi.

Életszabály: a legitim szerelemnek honnête[4] eszközökkel kell hódítania.

És a legitim szerelem diadalt ül, ez a testileg már satnya nemzedék még szaporodik, s fenntartja a francia történeti neveket az utókor számára.

Félreültem egy darabig, és hallgattam, amit ez a miliő beszél: „Hideg, ártatlan az élet és unalmas. Fehéren élünk, s fehéren ébredünk majd új életre. Fehér a szerelem színe, fehér a remény színe, fehér a fiatal leány legitim áruba bocsátott teste, fehér menyasszony ágya, fehér a koporsó lepedője is. Fehérek lesznek a liliomok sírjainkon, s fehér szárnyú angyalokká válunk hárfakíséret mellett - - - ezt a Waldteuffel-valcert fogjuk s ilyen hidegen énekelni majd akkor, midőn a paroisse papja schwarz auf weiss kiállította szeplőtlenségünkről a bizonyít­ványt.”

Ki mondaná, hogy 100 év előtt duchesse de Chateauroux, de Pompadour, marquise de l’Espinay volt ennek a húsnak és vérnek a neve.

Fehér táncosnőim ez este:

Mlle de l’Espée, mlle Lambrecht, mlle de Courcy, mlle de l’Espinay és cotillon mlle de Gouzillon de Bélizal.

Ez utóbbi az egész magyar kolónia nagy barátnője, igen eszes és originális eszű - gömbölyű fitos orrú, kevéssé disztingvált, de sok kiváló tulajdonú fiatal leány.

Négykor jutok haza, oly fáradtan és álmosan, mint Párizsban még (legalább az idén) nem.