Budapest
1894. márc. 19.
Kedves Barátném!
Ne vegye rossz néven, hogy oly rég nem írtam, de itt igazán úgy el vagyok foglalva, hogy a világon semmire sem jut időm. Legelébb az antológia fordítása, tudja-e, hogy én már vagy 100 verset küldöttem Polignacnak, ki most lassan-lassan ritmikus prózába téve küldi vissza. Még nekem vagy 50-et kell (tehát két heti munka) s azután [...] Itt legtöbbet az öreg kutyát, Pekárokat, Aggh. Hubayt, Cebriánékat, Bánffynét, Pejachevichéket s a Cantacuzene-eket látom. Holnapután megyek le Szenttornyára, éspedig pour de bon, de csak a pestiek nem tudják. Jobb el nem mondani, mert különben untatnának, és senki sem akarna elereszteni. Pedig itt igazán méreg nekem a lét, annyit fárasztják az embert. Olyan a lakásom, mint egy csárda, reggel 10-től éjfélig folyton jönnek-mennek benne. Mi hír erre? a műpártoló matiné egy időre elmarad. Cebrián Róza július elején esküszik Hubayval, Justh Béla szonett író lett, s a királynak azt felelte arra a kérdésére, hogy mi, hogy - költő (ez nagy feltűnést keltett, lévén annyira veriste.)
S ez az egész.
Pest - csúnya hely. Iszonyúbb, mint valaha. Mintha egy tört tükörbe nézne az ember. Majd Szenttornyáról okosabb és hosszabb levelet írok.
A justh-majori kastély
Istvánéknak sok szépet igaz barátjától
Justhtól
