Villásreggeli után Wohlékhoz, Blühdorn osztrák dilettáns író és neje, sz. Rodakowska leány (Karacsay Clémence sógornője).

Mindketten kitűnően beszélnek franciául - az asszony nagyon szép, ennyi az, amit első látásra róla írhatok.

Jankával s velök Zala atelier-jébe.

Ez határozottan a legnagyobb és legszebb atelier most Pesten. Kívülről kissé egy nyári színház benyomását teszi, belülről azonban annál nyugodtabb, méltóságosabb. Az épület közepét foglalja el, az atelier körül appartement-ok. A műterem felső része nagy, erkélyszerű kiugrás, amelynek oldalát a Zala által a pécsi székesegyház számára stílusban mintázott frízek díszítik. Ezzel szemben, pár lépcsőnyi magasságban a kis atelier, hol mellszobrait szokta mintázni.

Zala maga fogad.

Íme Zala György. - (Zala Gyurka mű konyhanyelven).

Magas, karcsú, bár már kissé elhájasodott vagy harmincéves fiú, veresesszőke, hosszú bajusz és hegyes szakáll. Gyermekszemek és száj. Kissé gömbölyded orr és - arc. Hasonlít Hubay Jenőre - s e hasonlatosságért mind a ketten haragszanak.

Paraszt kezek és lábak.

Race-a csak a művészetéből érzik. Beszélni nem tud, és kissé sokat mosolyog. Sokan azt mondják, ostoba, én nem hiszem, csak félénk, és nem szokta meg a társaságot, s amellett igen sokat ad az emberek ítéletére. Ez bénítja meg.

Janka és az idegenek mindent megnéznek, nem egy banális frázis - mint az ilyen atelier-látogatásoknál mindig - követtetik el. Zala határozottan tehetség, eredeti, saját lábán áll, több jövője van, mint Stroblnak, de ez utóbbi kevésbé meglepő lévén, a mi publikumunk könnyebben veszi be.

Visszafelé kocsizva Wohl Janka egy igen jellemző dolgot mond - önmagára. Ha valaki megbántja, ő tüstént (éspedig naivan) úgy replikázik reá, hogy annak éppen leggyöngébb oldalát támadja, sérti, s ez a fegyvere.

Négykor haza, nálam Batthy. Géza és István.

Este tea Batthyány-Festetich Zéline grófnénál, Géza és a B. leányok nagyanyjánál Budán. Egy egészen Fbg. St. Germain jellegű palota. Óriási Louis XV. kőlépcső, már az előszobában megüti az embert annak a füstölőnek a szaga, amelyet nagyanyáink használtak, amely illatba valami savanykás szag is vegyül, amely a muskátli és rozmaring divatjának korából származott reánk. Bajuszos inasok, vén, alig bicegő komornyik, halványdrapp, 1850-ből való, úgynev. schlendrián bútorok, paliszander fával. Ugyane fából óriási asztalok, tükrök, étagère-ek. Toronymagasságú fehér olajlámpák, óriási fotelek, öt szalon nyitva, mind fényesen ki­világítva, s a nagy szalon egyik sarkában egyenesen, mereven, óriási fekete selyem (1843-ból való) fejkötőben, befűzve, rengeteg krinolinban, amely alatt csergő, suhogó alsószoknya s efelett fekete noir anthique uszályos, ezer redőjű toalett, a finom arcú, egyetlen fennmaradt douairière, Batthyány Zéline grófné palota és csillagkeresztes hölgy, ki Jahr aus, Jahr ein így várja vendégeit, akik azonban tömegesen sohasem jönnek, lévén a budai vár Verbőczy utcája éppen ³/₄ óra járásnyira az élő, a modern Pesttől.

Igen régies, igen különös, igen szokatlan, de azért minden mozdulata érdekes és egy cseppet sem nevetséges, sőt! Finom arcéle, grande dame mozdulatai (minden kézemelésénél, meghaj­lásánál suhog a ruhája), tiszta, még meglepően élénk gondolatmenete megmentik ettől.

Igen sok mindenről beszélünk (eleinte egyedül lévén) Párizsról, a francia művészetről kérdez, amelyet a Revue des deux Mondes nyomán elítél. Persze, nem mondok neki ellent - úgyse lehetne a Zola-iskolának megnyerni, azt hiszem! -

Berlinre megyünk át, meg Bécsre, az utóbbi társaság genre-ját tökéletesen elítéli. Egy Fürstenbergnéről beszél, ki negyven év előtt úgy megbotránkoztatta adomáival, hogy még ma sem tudja elfelejteni.

Azt mondja, Budán azért szeret lenni, mert kávéházak nincsenek, meg zsidók nem lakják a várt, no meg - a járdák nincsenek leköpdösve, mint Pesten. Bár az asszonyok azon típusához tartozik, kik gyalog egyáltalán véve sohasem jártak. Csak a 70-es évek óta jár egy grande dame gyalog is, azelőtt nem tudott, mert a cipői nem voltak úgy konstruálva.

Beszél nénémről, Brunswick Justh Szidonie-ról, Brunswick Géza anyjáról, ki fiatalkori barátnője és falun szomszédnéja volt. Aztán ennek anyját (ki Révay leány volt) emlegeti, mily férfias hangja volt, s mily cigány típus (n. b. mint a Révayak mind).

A teára bejő a család többi tagja is, Kárászné, Mária, István és Géza.

Az öregasszony kifejti Máriának, hogy kár a jegygyűrűt már hordani, meg levétetni magát Ferivel, mert az ember sohasem tudhassa, nem-e megy szét egy házasság.

Mária elpirul - zavarba jő, még ilyen módon elpirulni sohasem láttam. Az öregasszony aztán meg­fenyegeti, hogy nem szabad ilyenféle propos-k felett megijedni - nicht so böse gemeint![1]

Igaz, Kárászné egy olyan zöld atlaszruhában van, hogy az ember alig tud ránézni. Ez az a bizonyos színek egyike, amelyeket a II. empire előtt hordtak az asszonyok, amidőn csak a szivárvány hét színe létezett, mind a piktúrában, mind a divatban. Ez volt egyáltalán művészi szempontból a legprimitívebb korszak, a „schlendrián korszak” (az angol hajfürtök, krinolin és fehér pincsik, pudli korszaka).

Majd Túrócról van szó, Necpál és Tót Prónáról, a genre az öregasszonynak több, mint a ho­mogén. A Louis XIV. kastélyok manzardírozott francia fedelekkel, az „entre cour et jardin”, a prónai francia kert csakúgy, mint a világnézlet meghatják, s azt hiszem, nem vőlegényeért, de ezért, hogy ebbe a pár száz évvel hátralévő világba jő Mária - irigyli őt.

¹/₂ 11-kor búcsúzunk.

Midőn az escalier d’honneur első fokán Mária cigarettára gyújt, s mi ott állunk hárman nagy coat[2]-jainkban felvirágozva oldalán - dacára hogy Mária mint mindig, úgy most is ultra chic, mi pedig - fel vagyunk virágozva - azt találom, hogy úgy nézünk ki e légkör után, mint egy mariahilfi sängerei[3] megugrott tagjai! -

L’atmosphère sociale était vraiment par trop solide et conservatrice![4]

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Úgy 11-kor érünk Gézával a Vadászkürtbe, hol Radics játszik, egyike a jobb pesti prímásoknak.

A restaurant banalitását és a rozmaring és muskátli illatát (amely még bizony facsargatta bűnös orromat) egycsapásra elmossa az első nóta - - Önmagamba merülök.

Mindig csak azon csodálkozom, hogy lehet olyan zenész, ki nem szereti a cigányt, az éppen olyan, mintha festő azt mondaná, ki nem állhatom Bellinit vagy Botticellit, mert még rajzolni nem tudott jól, mert technikája nem volt.

És éppen a zenében ez a közvetlen primitíve, egyenesen a szívből fakadó dallam, a maga váratlan fordulataival, végtelen melegségével, lehetetlen hogy meg ne kapjon mindenkit, kiben csak egy szemernyi érzés van.

Engemet ugyan megkap, mondhatom! És azt hiszem, hatok is a cigányokra, Géza azt mondja, hogy Radics ma olyan jól játszik, kifejtem neki, hogy nékem minden cigány jól játszik.

A cigány zenéje szuggeszció, azt játssza, amit a hallgatója a pillanatban érez, s úgy, ahogy érezi. Igaz érzésre ha talál, igazon is játszik, s ez a fődolog. Aztán viszi is az embert magával - -

Egy ideig egy szuszra játszik, belehalványul belé, ugyan mire gondolhat, hogy így játszik; valószínűleg semmire, ezért olyan mérhetetlen - mély.

És milyen kincs rejlik ebben a zenében, milyen humusz. Magyar zenének magától kellene fakadnia, nem kéne mesterségesen fejleszteni, mint a magyar piktúrát. És fakadna is, ha ma­gyar zenészeink lennének otthon. De hát a teremtő művész és fajtája között homogenitásnak kell lenni.

Igazán magyarnak kell lennie annak a művésznek, kinek művészetét ez a humusz fogja táplálni. Mihalovich, Pinkus, Mahler és más ilyen alakok nem meríthetnek belőle semmit, mert megvetik, csak a készet ismerik el, csak a mesterséget bámulják.

Különben is hiányozik köztük az az összekötő fonal, amelyen keresztül szívhatnának be magukba valamit belőle.

A „dísz”-növények más talajban vertek gyökeret, itt még üvegházban sem élnek meg!