Villásreggeli Lady Alexander Gordon Lenoxnál. Igen érdekes mindaz, amit a franciákról mond. Igen nevetségesnek tartja a francia nevelést.

Ő fiát egészen szabadon hagyja, tehet, amit akar. Csak azt az egyet kötötte ki, hogy nála lakjon: minden héten összegyűlnek fiának barátai nála, ebéd után aztán lemehetnek hozzá - - - s mulathatnak kedvük szerint.

Mikor itt járt Párizsban, együtt mentek minden kis színházba, voltak pár café chantantban, mi mindenesetre jobb, mintha fia egyedül s az ő beleegyezése nélkül ment volna.

De ezt a genre nevelést a franciák nem bírják megérteni. Furcsa példát mond, Sir August Paget fia, 12 éves korában, egy barátja társaságában, ki nem volt idősebb, mint ő, átutazott Párizson egyedül. S egy szállodába szálltak. A szállodatulajdonos azt hitte, megszöktek szüleiktől, és - elfogatta őket. Csak a nagykövet közbenjárására bocsátották őket szabadon; nem bírva elképzelni, hogy két 12 éves fiú így magában utazhasson.

Aztán a francia grande dame-okról beszélt, kiknek modorát szintén nevetségesnek tartja, kik mintegy modorukkal akarják kifejezni, hogy kik, s egy percig sem felejtik el, hogy fényesebb nevet viselnek, mint akármelyik közönséges halandó.

Duchesse de Maillé, kedves cousine-ja, minden mozdulatában benne van, hogy ő valóban duchesse de Maillé!

Ez a megjegyzés igen találó. Lady Alexandertől ctesse Diane-hoz, kinél mlle de Seymiers-t és gyámját találom, kiket nem láttam madame de Seymiers halála óta.

Persze folyton halálról, temetés- és - végrendeletről van szó. Önkénytelenül Jablonowskára jő a szó, ctesse Diane kérdezősködik, hogy van.

„Mais Madame, elle est morte ce matin”[1] - felelt a gyám közönyös hangon.

Meghalt!

Meghalt, magával víve minden gondját, szomorúságát, s megmentve önmagát halála által. Mert szegény asszony nem fért a százada keretébe, igen romantikus volt, s így az egész históriában inkább nevetséges szerepet játszott volna - ha halála által tragikussá nem teszi e történetet.

Pár percig elhallgattunk - - -

Aztán a konverzáció fonala ismét fel lett véve, a párizsi még ezt is megszokta, annyi ismerőse van, hogy mindennap eltemet egyet - s így ez a szenzáció sem új.

A pár pillanatnyi konvencionális csend után ctesse Diane kérdezősködni kezdett a hagyatékról, mit hagyott, mennyit, van-e végrendelet etc., etc.

Én - elbúcsúztam.

Egyenesen a halottas házhoz hajtatok. Ma reggel halt meg, szívszélhűdés érte, pedig Potin azt mondta, semmi veszély. Oh az orvosok - voilà une espèce.[2]

Potin Párizs legelső orvosa, 100 frank egy látogatás.

A Champs Élysées-ről gyalog a városba - előttem a hullámzó, fényes út, melyen egész Párizs, a robogó fényes ekvipázsok, a tarka toalettek, a boldog, végtelenül boldog - vagy legalább annak látszó Párizs, s amott az a szegény asszony, ki úgy szerette e várost, minden arany­füstjével együtt - halva.

S e fénylő, rózsás tömeg minden egyes tagja csakúgy meg fog halni egyszer, mint az a szegény koldus ott az út szélén - - -

Vajon megvigasztalja-e ennek a tudata azt a szerencsétlent?

¹/₂ 7-kor a Café de Paris-ba, Jean Aicard vár ott reám, vele a Grand Café-ba, hol ebédelünk cigánymuzsika mellett. Patikárius Ferkó elragadóan játszik, elhúzza összes nótáimat (pedig van egynéhány).

Aicard-t annyira elragadja a zene, hogy - verselni kezd.

Rémítő gyorsaságban, félig lázban ír egy költeményt - serceg a toll, pattog a húr. Én magam pedig úgy el vagyok ázva a zenétől, hogy alig eszmélek.

A költő, bevégezve költelményét, felolvassa - - - az opus a pillanat hangulatát fejezi ki: távoli, álomszerű országokról szól, hová a zene hatalma visz, amely idegenszerű, titokzatos szere­lemről beszél - aztán a virágok elhervadnak, a dal elhangzik - a szerelemnek vége, a szerelem­mel elhal a szerelmespár is, s most ott fekszenek külön azok, kik egy élet folyamán együtt reméltek, bíztak, szerettek, a hideg, a nyirkos föld ölén. -

Az utolsó szó s hang elhangzik, egy heves mozdulat, s az asztalon álló égő szivargyújtó lámpa feldűl - az égő borszesz végigfolyik Aicard ruháján, hármunk előtt tűztenger, a zene elhallgat, a pincérek összeszaladnak - Aicard felugrik, félreáll, s ojtani igyekszik - önmagát.

Én pedig, meg a pincérek (mint az ilyen esetekben mindig) a márványasztalnak esünk, s igyekszünk ott elnyomni a lobogó borszeszlángot.

Végre itt is, ott is vége a tűznek, s csak akkor, midőn visszaülünk helyünkre, jutunk tudatára annak, hogy tulajdonképp veszedelemben forgott a poéta - kinek szerencsére sima frakk­nadrágja lévén, nem vetett lobot, ha rám dűl, az én bolyhos angol ruhámra - elégek.

Pár percnyi hallgatás után a poéta szólalt meg: „Du reste, il fallait qu’ après toute nos sensations éprouvées, ce moment arrive!”[3]

10-ig a Grand Café-ban várjuk Berge-et, ki nem érkezik.

Innen át a mi oldalunkra a Szajna bal partjára. Séta a blv. St. Michelen - - -

Aicard verseket mond. Mellettünk a félhomályban szerelmespárok suhannak el, ez, ez a Luxembourg környéke Párizs szíve, itt még létezik szerelem.

Az elegáns városnegyedek banálisak, fagyosak, nincs idejük a mondéneknek érezni, a boulevard-okon a szerelem: vásár.

Csak a Quartier Latinben érzik az élet lüktetése.

Fel az Observatoire-ig, a gesztenyefák, orgonabokrok virágai illatoznak, itt-ott egy magányos fülemile dalol, messziről-messziről hazatérő tanulók elhaló kórusa hallatszik, majd befordulva a rue N. D. des Champs-ba, az is elhangzik, s csendes lesz minden.

Lassan felfelé ballagunk az utcán, szótlanul, les paroles étant coupés par les sentiments.[4]

A rue de Chevreuse-ig eljutunk, amely már csak pár lépésnyire van Aicard lakásától, s a bld. Montparnasse-ra visz.

A majdnem sötét utca alján egy piciny, ide-oda lengő árny bontakozik ki a félhomályból, majd formát nyer: une passante solitaire.

Moi: „Est-ce vous Victoria?” - kérdem önkénytelenül.

L’inconnue: „Non, ce n’est pas moi.”

Aicard: „Voulez-vous monter avec nous chez moi, et prendre une verre de champagne?”

Elle: „Je veux bien.”[5]

Ezalatt odaér hozzánk, a gázlámpa kivilágítja tetőtől talpig. Fekete, hegyes kalap, fekete, földig érő bársony köpeny, fekete szem, piros ajkak, tej- és vér tónus.

Felbotorkálunk a lépcsőn. Aicard lámpát gyújt, s aztán meggyújtja a csillár összes gyertyáit (délvidéki lévén, szereti a világosságot).

Trialogue.

Aicard: Voulez-vous ôter votre chapeau.[6]

Elle: Je veux bien (leveszi).

Moi: Si vous vous débarrassierez de votre mantille.

Elle: Si vous voulez (leveti)[7]

S íme most ott áll előttünk fraise écrasé és halványkék rokokó brokát kosztümben - mintha csak az alkóvja függönyeibe öltözött volna.

Aicard: Voulez-vous une cigarette.

Elle: J’adore ça - je suis espagnole.

Moi: - - - de la place Clichy?

Elle: (komolyan) Non, Monsieur, de Séville.

Aicard: Couchons-nous - on aura place sur ce canapé.[8]

(Az óriási díványra mutat, amelyen valóban öt - pár - elférne.)

Elle: Je veux bien (lefekszik, odafekteti fejét a dívány szélére, bodros füstöt ereszt; elhallgat).[9]

Egypár pohár pezsgő után megered a nyelve. Elmondja, hogy így feküdni és semmit sem tenni szeret legjobban a világon.

A neve Ancrelita, foglalkozása modell, most semmi dolga és szabad.

Tegnapelőtt még egy festővel lakott: de oly furcsa eset történt vele - - - de oly furcsa.

„Si vous le raconteriez.”[10]

Elle: Je veux bien - elmondja, hogy a múltkor este fáradtan hazaérkezik 6-kor - A piktor csak 12-re várta, mert azt hitte „ül” valamelyik atelier-ben.

Mondom, hazaérkezik, halkan lefekve - elalszik. Egyszerre csak 8 felé felnyílik az ajtó, s két asszony lépett be rajta. Odamennek a büféhez (mint olyanok, kik tudják a járást), kiszedik a chartreuse-ös üvegeket, s con amore iddogálni kezdenek.

Ancrelita pár percig bámulva néz rájuk - majd felül ágyában, s megszólítja őket: „Vouz attendez ms. X?”[11]

A két leány nagy zavarba jő, s bevallják, hogy valóban igen; de csak beszélgetni jöttek hozzá, tőle kapták a kulcsot, azt hitték, hogy szabad - de miután látják, hogy nem az, elmennek.

Ancrelita kifejti, hogy ellenkezőleg, meg kell őt várniok - s hogy ne fáradjanak el a várásban, megkínálja őket ágyával - feküdjenek mellé. Az ágy széles - s így kényelmesebben lehet beszélgetni.

A két asszony követi tanácsát, s egy félóra múlva, midőn a „monsieur” hazaérkezik, ott találja a három asszonyt a legjobb békességben végignyúlva.

Őt összeszidják, Ancrelita kifejti neki, hogy nem érdemes hozzá járni, ezentúl ha látni akarja, jöjjön lakására.

S így - most félig-meddig szabad.

Különben kifejti, hogy a szerelem nagyon untatja, a legkényelmesebb s legjobb dolog a világon így heverni, álmodva álmodozni s cigarettázni mellé.

Valóban nem találhattunk volna érdekesebb antitézist a múltkori orosz asszony után, ki csupa imprévu élet, szellem volt.

Még egypár „je veux bien”, még egypár pohár pezsgő, s nekiindulunk az éjszakának. Én elkísérem a rue Gay Lussac sarkáig, gyengéd kézszorítás - búcsú egy élet folyamára.