Egy jótékony bazáron tartott hangversenyben veszek részt. Untat, de hamar vége.

Antokolszkijhoz. A mester, mióta nem voltam atelier-jében, egy bámulatos basreliefet végzett el. Az orosz barbárkori történetből egy alak - roppant erő, s ami meglepő, emlékeztet magára a mesterre, csakúgy, mint Krisztusa. Ezt el is mondom neki, bár nem örül e felfedezésnek, annál is inkább, mert úgy látszik, már többen tették.

Változtatni akar rajta - erről persze lebeszélem: hiszen érdekesebb még így sokkal.

Aztán tőle is búcsúznom kellett, ez aztán nem volt az a bizonyos hideg, párizsi körmondatos búcsúzás, amelynél az ember akár meg is fagyhatna. Megfogta fejemet két kezével, kétszer melegen megcsókolta homlokomat, aztán egyszerűen így szólt: „N’oubliez jamais que vous êtes de ma famille”.[1]

Az Isten áldja meg érte!

Madame Jamesonhoz, belépve az ajtón nagy hallóval fogad egy csomó parisienne, így Madeleine de Fitz-James, baronne Bussières, mert azt hitték, már elmentem.

Egyedül maradok madame Jamesonnal, egy valóban ultra parisien búcsú. Ő ott egy igen csipkés, nehézselyem Worthmade toalettben „ellep” egy bergère-t, én előtte taburetten kupo­rodok.

Nevetve csicsereg, legyezi magát nagy marabutoll, heliotrope illatot árasztó legyezőjével, s azt mondja, hiányzani fogok neki, szomorú, hogy nem láthat többé keddjein - - - Ha a másik szobában hallja valaki a hangját, anélkül hogy megértené szavainak értelmét, azt hihette volna, valami scabreux[2] históriát mond el nékem - - -

Pedig azt hiszem, e percben igazán szívélyesen, melegen érez velem szemben, de hát nolens-volens ezt a formát kapja a búcsú -.

Este ctesse Schärffenbergnél, Némethy Emyvel, Alastair Cary Elwes-zel és Rupert Bunnyvel a rue de Rivoliban levő bazárba, ott több bevásárlás után felszedünk egy kis arabot, hogy török módra csináljon nekünk kávét.

A kis fezes „Mahomed” megcsinálja a kafedsit, azt szeretném, hogy énekeljen valamiféle arab melódiákat - s akkor sül ki, hogy nem arab, hanem spanyol!

Nagyokat nevettünk rajta!