Szenttornya
1894. aug. 20.
Azt kívánja igen tisztelt kollégám és barátom, hogy írjak verseskötetéhez előszót. Szívesen megteszem, bár meg vagyok győződve arról, hogy az ön szubjektív érzéseihez, amelyeket e könyvben oly kereken s oly igazán adott vissza, úgysem adhatok én egy makulányit sem.
Igen szerencsésen, könyvében nem akart sem egetverő titán, sem borongós Manfréd, sem baudelaire-i realista költő lenni, csak - önmaga. És milyen büszkeségnek, önbizalomnak adja ezzel jelét: „ezek az én érzéseim, így szenvedtem, álmodtam, reméltem, vegyetek annak, ami vagyok.” Ez a legkitűnőbb költői praeceptum, s végtelenül ritka korunkban, amelyben önkénytelenül mindenki valamiféle iskola martaléka lesz.
Adja csak álmait ezentúl is, ez fog legjobban érdekelni minket, s ez igazabb lesz minden verizmusnál.
Látom, hogy könyvéből a tavasz verőfénye verődik vissza, látom, hogy szívében a szerelem és a tavasz eggyé lett, s azt vissza is tudta adni. És mindez azért van így, mert álmodott, s mert hitt álmaiban. Ha egyszer aztán az élet az ember szívéből az álmokat kimossa, akkor hiába dalolnak a pacsirták, hiába van ezer virág a mezőn. A dalra nincs visszhang a szívben, s a virág illata is eliramlott. Csendes, néma lett a szív, csendes néma a világ...
Így hát, kedves költőm, őrizze meg lelke szüzességét, hímporát ezentúl is. Mert az álmok még vigasztalást is adhatnak!
És egyet teszek még hozzá, s erre gondoljon gyakran, s találjon ebben vigaszt azokban a pillanatokban, midőn az „elérhetetlen” kétségbeejti: hogy a legszebb álmaink még mindig azok, amelyeket sohasem valósíthatunk meg.
Justh Zsigmond