Punjáb
1892. dec. 7.
Kedves Komámasszony!
„Köztük” vagyok én minden este úgy 5-7 között, akkor, midőn az indiai nap zöldes - narancs - míg a [...][1] pusztán -, amely szakasztott olyan, mint a miénk. Ilyenkor haza, haza vágyom. Nappal csak megy, késő éjjel is, de napnyugtakor, nem tudom miért, de úgy meglep a honvágy - - ilyenkor aztán szép csendesen be-bebotorkázom magukhoz, Nácit félretolom, a gyöngyfüggönyt fellebbentem, s ott vagyok a maguk hajlékában. Minek is építették fel, ha én soha nem lehetek ott. Oly nehezemre esik ez a folytonos barangolás. Azt hittem, itt jobb lesz, mert egy barátomnál lakom. Dehogyis! Az első napokban csak ment, de most a fülembe zúg a falu minden zsivaja, s úgy érzem, a Punjáb virágainak illata igen hiábavaló.
Én Istenem, ha egyszer már a szilveszter estéjét otthon tölthetném. Úgy vágyom azok után a szép csendes, havas hangulatok után, midőn csikorog a hideg odakünn, de meleg a kályha tüze, s még melegebb az, amit az ember el nem mond ilyenkor. Messzi utazásaim erről ugye jobban hasonlítanak a száműzetéshez. Agglegénynek, száműzöttnek érzem magamat, hisz az idén már 30 éves is leszek![2] Az idő hamar eljár - a cserebogár meg hallgat.
Ma éppen csak ennyit tudok - Indiáról mondani. Ha többet akar tudni e szép országról, forduljon a Lloyd vagy Egyetértéshez.
Kezeit csókolja
Justh
[1] olvashatatlan szavak
[2] tévedett: 1893. febr. 16-án lett 30 éves
