¹/₂ 1-kor villásreggeli Robert de Mailly-Nesles-nél. Sokat beszél az öreg marquise-ról, ki úgy látszik, nagyon beteg, de mint igazi parisienne, titkolja és hurcolja mosolygó arccal súlyos baját szalonból szalonba. Az utolsó percig élvezni akarja Párizst - addig, míg lehet. Mert persze az ember nem tudhatja, van-e olyan kellemes rezidencia a túlvilágon, mint ez. S ezért il faut en profiter.[1]

Aztán intim dolgokat beszél. Toujours autour de son mariage.[2] Ha e tárgyról beszél, van a hangjában valami a nagypénteki lamentációk egyhangú, folyton ugyanazt hajtó melódiájából.

Ez is egyike a legérthetetlenebb s ezért legérdekesebb embereknek, kiket eddig találtam.

Különben a „fajta” legérdekesebb échantillonjai[3] ezek az ilyenféle alakok, pld. Robert de M. vagy Charles Waddington.

Itt még hiányzik a szenvedés egoizmusa. Ezeknek a szenvedés tisztán és kizárólag csak szenvedés és semmi más.

Míg mi művészek kétségbe lennénk esve, ha kifogyna a Golgotha ecete, amellyel folyton és folyton behintjük nyílt sebeinket.

Ezek nem adhatják ki, mint mi, azt, amit bevettek. Nincsenek szabad perceik.

Il ne sont ici que pour souffrir.[4]

Aztán még semmi forma, semmi stílus, semmi öntudatosság az egyéniség nyilatkozásában.

Csakis az, kinek az ember tökéletesen érdektelen, csak az nyilatkozhat közvetlenül.

Tőle látogatásokat kellett volna tennem, de lelki atmoszférám mást parancsolt.

Egyedül akartam lenni az emberek között.

Kimentem gyalog, szemező esőben majd egészen az Observatoire-ig. Megálltam a Luxembourg-nál, elnézve, amint a Nounou-k[5] kipirult arccal ülnek a meztelen statuák alján, s Aphrodité márvány bájai mögött ragyogó szemmel hallgatják a piou-piou-k[6] vallomásait.

A mozdulat ügyetlen, a mosoly merev s mégis - tán nekik van igazuk.

A külső boulevard-okon atléták. Nagy hangon hirdetik tudományukat. Repülnek, zuhannak a súlyos golyók a levegőben - s a nép bámul s lelkesedik. Tán nekik van igazok.

Aztán a finom, nedves levegő alig érezhető fuvallata hárfahangokat hoz idáig. Az ének s a hangszer elhaló hangja összevegyül a járókelők kopogó lépteivel s az atléták kiabálásával.

A hárfa s a női hang odacsal ehhez a csoporthoz.

Egy régi kuplét énekelt a kis grizett a hárfa előtt:

Il fait un temps du diable
Les écluses tomb’nt d’en haut,
L’canard trouv’ça convenable
Pour un parti sur l’eau.
Veux-tu ma gigolette,
Dans un youyou prend’nos ébats?
Pour sauver la toilette
Emportons en tout cas,
Tralala iah io! viens ma gigolette!
Le plaisir nous guidera,
Dans tes yeux coquettes
Je lis qu’ le bonheur est là.[7]

A dal hangzik csak tovább, vékony fuvolaszerű hang, néha-néha egy igazi gavroche[8] mozdulat. A túlsó oldal atlétáinak kurjongatása néha-néha félbeszakítja a dalt. A hallgatóság: kokottok, étudiant-ok, tanulók. Egymás után más és más szerelmi dalok. Az étudiant és kokott kissé közelebb húzódnak egymáshoz - már az első lámpák felgyulladtak.

Néha-néha egy víg csoport megy el mellettünk dúdolva, lármázva, aztán eltűnnek ezek is a ködben.

Valószínűleg ezeknek van igazok!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Madame Louise Ackermannhoz menekülök, az objektív pesszimista költőnőhöz, hogy tárgyilagosságával kissé lehűtse túláradó alanyiságomat.

A szerelem: fajfenntartás.

Az ismeret: kétkedés.

Erény: fantázia.

Jutalom: a halál.

Végeredmény: Je ne sais ce que je suis, je ne sais pourquoi je suis, je ne sais où je vais, d’où je viens. Je ne sais rien et par conséquence doute de tout.[9]

S neki is igaza van.

Beszélünk Sarah-ról, ki pár év előtt meglátogatta. Elmentek aztán együtt egy szobrászhoz, kinél kinézve az ablakon egyszerre egész közel hozzájuk egy léghajó áthasítja a levegőt.

Sarah, amint ezt meglátja, felrántja az ablakot, s elkezd kiabálni: à moi, à moi le capitaine, je veux partir avec vous! - à moi -[10]

Persze nem hallották. Ackermann azonban úgy megijedt, látva, hogy Sarah olyan rémséges zajt üt az ablaknál, hogy attól tartva, hogy még kirepül az ablakon, megragadta szoknyáját, s visszarántotta őt.

Voilà une femme toquée celle-là, par exemple![11] - mondja az agg költőné, s aztán rémhistó­riá­kat beszél el róla, hogy hány művészt és írót „szeretett” már tönkre.

Sarah mint mumus. Ez elég mulatságos volt.

Azt találja, hogy dacára minden külsőségnek, Louise Read (kit ő étoile filante[12]-nak nevez), Sarah s az én párizsi egzisztenciám hasonlítanak.

- Mais non madame, ma vie est celle d’un cheval de sapin.

- Pas de plaisanterie, mon ami, c’est votre avenir. La fin des chevaux de courses est ça.[13]

Ezután családi viszonyaimról beszél. Anyámról kell beszélni neki, miután ő atyjára ütött.

Végül megint megvizsgálja koponyámat.

Este 7-10-ig két fiatal angol festő volt nálam: Mr. C. R. W. Bunny (Ausztráliából) és Alastair G. F. Cary Elwes.

Mr. Bunny: hat láb magas. Szőke göndör haj, szőke hegyes szakáll és bajusz (francia módra nyírva), gyermekszem és gyermekszáj. Pedig lehet már huszonöt esztendős.

Mr. Cary Elwes: Kevésbé angol, mint társa termetre és arckifejezésre. Ideges, finom test. Igen éles madárprofil. Mélyen fekvő szürkészöld szemek. Keskeny, határozott, de fátyolozott karaktert sejtető szájszélek.

Főleg Bunny beszél.

Mind a kettő a preraffaelisztikus éra hatása alatt.

Költőik: Swinburne, Dante Gabriel Rossetti.

Festőik: (régiek közül) a primitívek: Giotto, Fra Angelico, Bellini, aztán a spanyol iskola és Leonardo da Vinci és Tizian arcképei. Tout à fait mon affaire ça![14]

Franciák közül [Üresen maradt]

Mind a ketten Laurens tanítványai.

Bunny a rokonszenvesebb, de a másik azért mint ember jobban érdekel.

Este 11-kor bál ctesse Berthier-nél (pr. Wagram leányánál). Főleg a bonapartista világ, Maréchale Canrobert leányával és 15 éves fiával, marquise de Villeneuve leányával, vicomte Bégouin (kivel Taine-nél találkoztam), Carolus Duran (a festő) leányával, ctesse de Bismond, egypár Wagram, szóval Empire, amennyire csak lehet.

A háziasszony külsőleg insignifiante.[15]

Leánya: Susanne Berthier, mint az empire s a mi társaságunk kisasszonyai: szókimondó sans façon,[16] s amellett némi imprévu[17] is akad modorában. Fitos orrocska, chiffonirozott haj,[18] hamar és akadozva beszél. Valami egy liba s egy kokott között, persze, mindig illusionban azért.

Eleinte rémítően untat a „mulatság”. Egy sarokba húzom meg magamat, s onnan nézek bele a nagyvilági unalom ez örvényébe. (Mert már ekkor el voltam veszve: két quadrille s a cotillon s pár contre danse-om engage-írozva - oh irgalom atyja stb.)

Egymás mellett suhannak el mellettem a párok.

Monsieur: Quelle charmante soirée.

Mademoiselle: N’est-ce pas? Seulement un peu trop de monde.[19]

N. B. ember ember hátán, már vagy tíz ember lépett a lábamra, ugyanannyi lökött oldalba, s az egyik egy csokoládéfánkot kent a frakkomhoz.

Monsieur: Et vous sortez beaucoup mademoiselle?

Elle: Pas mal monsieur, et vous?[20]

Felelet. Aztán nekiindulnak táncolni - persze egyik sem tud, legalább a mi felfogásunk szerint, s ha tudnának is, nincs hely, csak inganak előre-hátra cél és irány nélkül egy helyen - kikelve magukból, bíborpirosan - fáradhatatlanul.

Egy újabb pár: ugyanaz a konverzáció (tíz közül kilenc úr és kisasszony ezt fogja a contre danse-okban elmondani), ugyanoly szótár, lépések, mozdulatok.

S a nagyvilág urai és kisasszonyai így táncolják át fiatalságukat, míg aztán a házasság komoly ünnepélye véget nem vet a mulatságnak.

Hogy egy ilyen bal blanc[21]-nak szinonimája: mulatság, ez a szerelem legeslegnagyobb diadala.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Egy sarokban egy fiatalasszony. Veres, sötétveres (nem festett) haj, fekete szem, hófehér nyak. Fekete atlaszruha, mélyen, igen mélyen kivágva. Az új divat „boá”-ja, hol fedi hol kitárja a - kirakatot.

Mellette: l’homme. Ezek mulatnak, de ezeknek nem bal blanc - a mulatság.

Staffage: ki- és besuhanó decolletirozott, kicicomázott leányok, des mères bombées, vieux messieurs courtisant les charmes fanées de ces dames.[22]

Kíséret: Waldteuffel, ki édes édes, nagyon édes valcereket játszik, harmonizálva a fal rózsa­színű ámoraival, amelyek halványkék alapon s halványzöld mezőben félhangon elmondják egymásnak titkaikat.

Most az asszony kissé hátracsúsztatja a modern kígyót meztelen nyakán, átfonja karjait a férfi nyaka körül, s átengedi magát annak a kéjnek, amelyet ez a miliő - - - csakis neki parancsol.

Amint aztán a mamák sorai előtt ellebeg a pár, ezek édesen mosolyogva néznek rájok addig, míg - arckifejezésüket láthatják. Amint tovább lebeg a pár, s belévegyül a legitim eladó áru­cikkek hullámzó és táncoló zajába, a mamák arcai elsötétülnek, s végtelenül kegyetlen elszánt kifejezést öltenek fel.

Ez is struggle of life[23] - de azt hiszem, hogy a győztes az asszony lesz a viadalban, ki kígyójával most eltakargatja a tánctól lihegő keblét, de nem azért, mert fázik, nem is azért, mert szemérme parancsolja ezt így, oh nem - hanem mert győzni akar.

A férfi pedig oldalán egy pohár champagne-t iszik, s a két korty között örök szerelmet esküszik neki - egy éjszakára.

S azt hiszem, nekik van igazok - (már mint mondaineknek).

Egy quadrille: Susanne Berthier-vel. J’étais le jeune homme sousdit, elle la jeune fille. C’était amusant![24]

Igen furcsa a kis Canrobert fiú, kinek ez első bálja. Gépiesen mosolyog, mereven bókol, s mondja el az otthon megtanult bókokat.

Nem táncol; még nem mer táncolni, mert azt hiszi, az egész terem csak őt nézi. Ez a carrière mondaine első stációja.

Az utolsó lesz, midőn a viveurré[25] vált petit jeune homme[26] azért nem táncol, hogy az egész terem őt bámulhassa.

Cotillon Claire Canrobert-rel.

Téma: a társaság, s a művészet, mint az két ilyen kétéltű (amphibia) alakhoz illik.

Unja a világot, de örül annak, hogy fêtírozzák.[27]

S furcsa, hogy mégis feleségül rendesen a szép leányokat s az eszes leányokat veszik, kik tehát fêtírozva voltak, s így mondaine-ek maradnak a házasság után is.

Művészetről szólva elmondja bálványait; nem szereti a régi piktúrát, hamisnak s fade-nak találja. Hőse: Bastien-Lepage, kinek genre-jában van atyja arcképe is festve. Az antik szobrok untatják „ça me dit rien, c’est froid[28] -”, az újak közül Saint Marceau-t szereti, kivel azt akarja, hogy megismerkedjek. Én bevallom, hogy még a nevét sem hallottam.

Persze konverzációnk nem olyan sima, mint ahogy itt leírom, minden percben megzavarnak valamiféle figurát megcselekedni.

A cotillon végén egy pohár champagne-nyal szenteljük meg a megkötött barátságot.

Mind a kettőnk kezében cotillon emblème-ek (s az idén nem valami könnyű tárgyakat adnak), mlle C. kezében egy pár legyező, egy váza, egy nagy ridicule, egy tűtartó stb. Az enyémben lovaglópálca, meisseni hamutartó, egy szivar, amely tulajdonképpen legyező s egy pár majd a földig érő másli.

Le ridicule de nos adieux était sublime.[29]

Négy óra mire hazaérek.