Mian Mir
1892. dec. 7.
Kedves Kollégám,
Már innen-onnan két hete, hogy itt vagyok. Napjaim - sajnos - változatosabbak kezdenek lenni. Kénytelen vagyok ebéd s villásreggeli meghívásokat elfogadni, teákra s teniszpartikra menni, s meghallgatom, amit mondanak nekem, sőt még felelni is reá. Lássa, ez az én bajom. Nem tudok a „mindenki” nyelvén, ezért nem leszek sohasem népszerű otthon, és nem fog olvasni senki. Nagyon megválogattam évek óta embereimet, jóformán csak a fölével tudok érintkezni. A középszerűt sem nem látom, sem megközelíteni nem bírom. Hogy tudnék hát így a nyelvén. Most, hogy ebbe a meglehetős commonplace társaságba belepottyantam, érzem csak igazán. Képtelen vagyok a small talkra. De hát nem lehet másképp, el-el kell hozzájuk látogatnom. Mert hisz X tán fellebbvalója Dunsterville-nek, Y meg rég ismeri, Z a katonaiskolát járta együtt és így tovább. Ez lesz az én megölő betűm itt Mian Mirban. Ne csodálkozzék, ha egyszerre majd India legeslegutolsó oldaláról kap tőlem levelet. Akkor már megnyugodtam.
1892-ben, Mian Mir-ben készült fotó, a kép jobb oldalán (csészével a kezében) Justh Zsigmond ül, mellette Dunsterville áll.
A másik álló férfi Stein Aurél.
No de ez még nem bizonyos. Végre az egész dolgot baráti áldozatnak veszem, mir geht es!
Különben mindenem megvan - szinte boldognak érezném magamat néhanapján. Mert hisz nálam ez már rég a megnyugvás szinonímája.
B. ú. é. mindnyájuknak. Boldog, hogy együtt tölthetik el e napot, s nem kell utazniok, mint nekem.
Igaz barátsággal
Justh
