Róma
1894. febr. 2.
Kedves Barátnőm!
Hát itt volnék pár nap óta a szent város falai között. Egyike a legincohésantabb hangulatoknak, mit ember csak képzelhet. A katolicizmus hiábavaló láz, a művészetek szükséges pompája, a régi nagy Róma maláriás komor nagyszerű világa, a modern királyság nyomorgó, didergő farsangja, az aranyhajú királyné hónapjait kocsiban tölti, hogy megmutassa a népnek azt, ami a család fényéből és népszerűségéből megmaradt: örökké fiatal, bájos arcát. Ezek a papok, kik imádságos könyvüket a Monte Pinción olvassák, s keresztet vetnek, de azért ajkaikon finom mosoly, amely a katonabanda [...] dallamával összhangban van. Ezek a pompás látnivaló templomok, ez a piros korzó, a nagyszerű felséges Campagna, s este a Pension Fellenbach angol lányai s német generálisai, kik komáznak. Hiába csak nem tiszta e hangulat. Nem olyan, mint amilyet a puszta közepén érzek, midőn a pusztai tüzek felgyulladnak, s mindenünnen egy hangulat árad, s az egy azzal, amit érzek. [...]
Vay Pétert még nem láttam, mert címét nem tudom, de írtam neki oda, ahová naponta eljár, valami klastromba. Csak annyit hallok róla, hogy már piedesztálon áll. Annál jobb. Legyen belőle Magyarország hercegprímása, én kívánom néki - csak - legyen kissé nazarénus is mellette. Tudja-e, hogy nem volna rossz elmenni a pápához, s neki egy kis lemondást, egyszerűséget papolni, hogy mondana le a sok hiábavaló fény és pompáról, legyen egyszerű szívben, lélekben, szóval - legyen nazarénus. Ez jutott nekem tegnap a Pál templomban eszembe.
Mit gondol, mit mondana, ha elhagynám. Meg-e áldana quand même.
Holnap Domenico Orsinihez, szegény Széchenyi Lajos egy unokatestvéréhez és egy kedves fiatalkori pajtásomhoz megyek, kit 1888 óta nem láttam. Ez is "fekete". Ezek majd veszekedni fognak. Fraknóit is meglátogatom.
Fiuméba e hó 17-én vagy 18-án érkezem, ott töltöm február végét és március elejét. Lássa, csak még mindig a bolygó zsidó vagyok, nincs nyugtom.
Istvánéknak sok szépet igaz barátjától
Justhtól
