Persze Do Orsini ¹/₂ 11-kor látogat meg. Mindig akkor, midőn aludnom kellene. De hát oly jó fiú, olyan szimpatikus, hogy nem tehetek mást, mint álmosan, álmosan, de nagyon álmosan mosolyogni rá.

V. r. u. Antokolszkijnéhoz, ott ctesse Philosophoff, az orosz cárné udvari hölgye, ki különben már párszor meghítt csütörtöki estélyére anélkül, hogy ismertem volna, de akihez soha nem jutottam el.

Középtermetű, elég vastag dáma, négyszegletes fej, de finom vonások. Józan, derült világnézlet.

Ezután Chaplinékhez.

A szép Marianne igen fantasztikusan van felöltözve. Kevésbé éles, mint rendesen, azt mondja fáradt, azért.

Mamája jókedvű, mint mindig, pikáns adomákat mesél el félhangon.

Chaplinnel hosszú konverzáció. Határozottan több, mint édeskés képei.

Igen raisonnable beszél a festészetről. Azt mondja, nevetségesnek tartja azokat a festőket, kik eszméket igyekeznek kifejezni. Rafael csak alakokat festett, s az alakok formájára fektette a fősúlyt. Egy mai német festő (mint pld. Cornélius) nemcsak fest, hanem szónokol is.

Elmondom, hogy énnekem a festészetben mindig az ember, a festő maga érdekel a legjobban.

Ezt nem érti - de hát azért festő ő -, s vagyok én regényíró. Különböző szempontból nem láthat egyforma messze az ember.

Este diner ctesse Diane-nál.

Sully Prudhomme, Jules Lemaître, Cazalis és neje, Jean Berge.

Legelébb Sully Prudhomme érkezik meg Jean Berge társaságában.

A kritikáról van szó. Sully elmondja, hogy ma kapta az „Événement” éreintement-ját kézhez: új könyvét dolgozza meg. Azt mondván a „Bonheur”-ről, hogy érdekes könyv, de nem költői mű, mert a filozófiai elmélkedés nem képezheti a költészet tárgyát.

Sully igen helyesen azt mondja, hogy az anyagot meg-, illetve elítélni nincs jogában a kritikusnak, csakis a forma eshetik bírálata alá. Csakis azt kell a bírálónak konstatálnia, vajon formailag jól vagy rosszul fejezte ki az író gondolatát.

Én megjegyzem még, hogy tán még egy dologra kell figyelmét kiterjesztenie, vajon őszinte-e a gondolat, amelyet kifejez.

Sully igazat ád nékem. Aztán visszatér az előbb említett kritikára, amely úgy látszik azt is javallta néki, hogy térjen vissza az érzések birodalmába, s hagyja abba az elvont elmélkedéseket.

Erre persze egy kritikusnak nincs joga, bár - azt hiszem e kázusban igaza volt.

Sully írjon akárhány nagy filozófiai költeményt, azért mégis csak mindig a „Prière”[1], „Les yeux”[2] és a „Vase brisé”[3] költője marad.

Jean Berge is nyilatkozik a kritikáról, azt mondja, nem törődik, akármit írnak könyvéről, csak - írjanak.

Az igaz, hogy nagy a különbség a magyar és a francia éreintement-ok között, a lényeg lehet hogy ugyanaz, de a forma más, ahogy kifejezik, - szeretném tudni, mit szólna egyik-másik szubtilis idegű francia író, ha „manière Péterfy” valaki végigdorongolná.

Aztán meg annyiból is könnyebb a dolguk, hogy itt külön vannak választva írók és kritikusok, az ember nem kap versenytársaitól kritikákat, mint nálunk.

Általános disputa a kritikáról - amelybe még ctesse Diane is belevegyül -, midőn feltárul az ajtó, és belép az aktuális kritikusok legkiválóbbja: Jules Lemaître.

Üdvözli a háziasszonyt, aztán kezet ad Sully Prudhomme-nak, ki hirtelen átöleli, s összevissza csókolja. Félszemmel ctesse Diane-ra néztem, lévén az mindig furcsa, ha két férfi csókolózik, de legfurcsább, ha ez az „abnormitás” asszony szemei láttára esik meg.

De il faut présenter[4] Ms. Jules Lemaître.

Az első dolog, ami szembeötlött nála - hogy archivictime-jére, Georges Ohnet-ra hasonlít, de nagyon. Középtermetű; szőke haj (kissé kopaszodik), összenyomott fej (olyanféle, mint a púposoknak), szőke, ritka szakáll és bajusz. Nagyon meggörnyedt termet, vajon a sok kritika vagy más hajlította meg ennyire?

Világoskék szemek, emlékeztetnek Mednyánszky szemeire. Csak - még valamivel fátyolo­zottabbak - de másképp mint a Mediéi.

Nála is gyermekszemek előtt titokzatos homályos fátyol, azonban e fátylon kívül még valami et - c’est ça ce qui n’est pas rassurant dans son expression.[5]

S mintha ez a valami szoros összeköttetésben volna kezeinek folytonos ideges dörzsölésével.

Azt hiszem, nem tudnék barátja lenni. Sullyt nagyon szereti, s mégis, ha melegen, bensőleg akar ránézni, van tekintetében valami a hiénából.

Miért?

Ez persze csak az első impresszió, fog még sokszor változni, ha sokszor látom. Ami főleg (ebben a kázusban) a sorstól és nem tőlem függ.

Beszélek neki az „európaiak”-ról nálunk. A rajongásról, ahogy kritikáit olvassák - melegen mosolyog rám, és soká tartja kézfogva kezemet.

Homme à l’homme brebis - à certain moment.[6]

Végre megérkeznek Cazalisék is.

Asztalhoz!

Igen artisztikusan felterítve. Csupa régiségen s régiséggel eszik az ember. Római tálak, reneszánsz kanalak, régi cseh üvegek, olasz gyümölcstartók.

Diner archéologique et excellent.[7]

Kitűnő osztrigák és rémítő sok.

Az asztalfőn Sully Prudhomme, jobbján ctesse Diane, balján Jules Lemaître - ctesse Diane mellett Cazalis, Cazalis mellett én, mellettem Jean Berge (szembe Sullyvel) és Berge jobbján madame Cazalis-Lemaître.

Ehhez is egy ctesse Diane modern bölcsessége kellett, hogy úgy ültessen mindnyájunkat, hogy egyik se legyen megsértve e sok szenzitiv közül.

Eleinte főleg Lemaître-rel foglalkozik az egész társaság, akinek kitüntetését (légion d’honneur)[8] ünnepelte a ctesse ezzel az ebéddel.

Lemaître elmondja, hogy a jövő héten jelennek meg színikritikái. Különben kijelenti, hogy már megunta kritikusi dicsőségét. Színdarabokat ír legújabban, amelyeket azonban nem tud előadatni; a Français túl van halmozva színdarabbal, Sarah (oldalpillantás reám) kijátszotta, magánál tartva egypár hónapig egy darabját, lelkesedve beszélve néki róla - s aztán visszaadva, hogy Duquesnel (a Porte St. Martin igazgatója) nem akarja előadni.

Feltűnik, miért mondja mindezt el - hiszen egy író hiúbb, mint egy szép asszony.

Sully érdeklődve hallgatja - látom már a „zsineget”, ez fogja úgy látszik majd valamelyik színházba beprotezsálni. Ezért ez a furcsán hangzó panasz.

Most kritikáiról beszél, persze kórusban kitör a lelkesedés. S azt hiszem, őszinték voltunk mind. Sully és a Ctesse már be lettek a Contemporains-ek[9] halhatatlanná vált könyvébe véve, Cazalis és Berge - be fognak jutni, az előbbi kivált be akar jutni (en train de forcer la porte)[10] - én pedig olvastam sokszor, sokszor élvezettel olvastam e kritikákat.

Így tehát, mondom, az elragadtatás tökéletesen őszinte volt.

A grófné megkérdi, hogyan érzi magát Lemaître áldozataival szemben.

L: Je l’avoue franchement je n’ai aucun pour eux, puis - j’en ai tant!

Jean Berge (surnommé: mouvement instantané): Et - vis à vis de Georges Ohnet?[11]

Lemaître finoman mosolyog, s egy pillanatig hallgat - aztán kezeit dörzsölve mondja, hogy személyesen nem ismeri, csak látásból, a premiereken szokta látni.

Bár most kissé meggyűlt vele a baja; és ezentúl nehezen írhat már róla. Íme története:

A cercle mirlitonba[12] akarta magát felvétetni, hol Ohnet választmányi tag.

És - Ohnet - eljátszotta a spártai szerepet. Lehet mondani, hogy ő hozta be őt a Mirlitonba.

S ez persze örökre betömte a száját.

A Cazalisok igen fête-írozzák. Erővel rá akarják venni, hogy Angliába menjen velük.

Egy hét Angliában a modern Circével (Madame Cazalist nevezem így) elég arra, hogy Jean Lahor (Cazalis álneve) ott ragyogjon a Contemporains-ek negyedik kötetében.

És - jóslom - hogy Jean Berge, a huszonnégy éves Berge hamarabb jut be abba a kötetbe, mint a negyvenen jóval túllevő Cazalis - feleségestül együtt.

Hangulat: Sully Prudhomme egyforma hangon beszél mindegyikünkkel. Jules Lemaître feltekint, ha Sullyre néz, le - ha mi reánk (Ctesse Diane-t is e többes számba véve).

S ez teszi Sullyt egy fejjel nagyobbá, mint Lemaître-t. Egy bizonyos magasságból nézve majdnem minden ember egyforma magas, az Isten színe előtt mindenki.

Szeretek néha egyik-másik ilyen genre embernek borsot törni az orra alá, Madame Cazalisszal (ki tán legtöbbet tud az egész társaságban) az angol és orosz irodalomról kezdünk beszélni. Sully, ctesse Diane és Berge hozzászólnak - mert érdekli őket az, amiről nem tudnak: tanulni akarnak.

Lemaître elhallgat, de úgy, mint egy csuka, fél, hogy blamírozza magát, ő a csalhatatlan. Határozottan ez is nehéz mesterség.

Nincs elég ereje bevallani, hogy nem ismeri eléggé az irodalmakat.

Szerencséjére Mary Robinsonra tér át a konverzáció, erről már tud, miután James Darmestetter, ki szintén a Journal des Débats munkatársa, fordította.

Nagy költőnőnek tartja, s azt hiszi - Darmestetter szerelmes belé -

?

S miután olyan nagy léleknek tartja az angol költőnőt, nem hiszi lehetetlennek, hogy hozzámegy e szegény kis púpos fiúhoz.

Kételyek - de minden oldalról.

Megint Lemaître-re tér át a konverzáció, mindenki bókol neki. Én elmondom, hogy azért látom őt mint kritikust magasabban a többinél, mert nem annyira ítél, mint inkább megértet. Ez az ember ezekből és ezekből az elemekből áll, tehát - ilyen. S azt hiszem, a kritikus nem is mehet ennél tovább.

Ebéd után sokan érkeznek, a Montonok, Boisjoslin, a Vieuxville-ek, Vacarescuk és végül Némethy Emi először e szalonban.

Elég nagy succès-je van, egészen körülülik, mindenki igen eszesnek és érdekesnek találja.

Mlle Vacarescuval lefoglaljuk Jules Lemaître-t, csalogatjuk őt (systéme Cazalis!!!) Romániába pour voir Carmen Sylva - la reine.[13]

Lemaître igen bámul, hogy miért ír Carmen Sylva - bár egypár dolgát igen érdekesnek találja. Azt mondja (s ebben egészen igaza van), hogy egy királynőnek annyi mindenféle más dologgal lehetne kiválnia a közönséges halandók sorából, hogy egy cseppet sem érti, miért adja magát erre a mesterségre, és - „miért nehezíti meg annyira szerencsétlen halandó kritikusok dolgát”, teszem én hozzá mosolyogva.

Sully és Lemaître ¹/₂ 11-kor el.

Most Elena Vacarescu elmondja Pierre Loti látogatását Sinaiában. Elég furcsa epizódok.

A királynő körülvéve udvari hölgyeitől az egyik teremben ült, amint a komornyik bejelenti a „Pécheur d’Islande”[14] íróját. Mindenki figyelemmel fordul az ajtó felé, amely feltárul, s rajta egy igen kicsiny, vézna, a tengerésztiszt uniformist egy cseppet sem méltóan viselő úriember lép be. Síri csend. A kis alak idegesen megmozdul, néz jobbra-balra, mintha karjait elvesztette volna, úgy inog előre-hátra. Végre odaimbolyog a királyné elé, s meghajtja magát. A királyné megszólítja - felelni nem tud. Újabb csend.

Végre Elena megkönyörül rajta, s jelenti, hogy Őfelsége a király is óhajtaná látni.

A királyné odafordul hozzá, s megkérdi oláhul, igaz-e?

„Dehogy - dehát valamit csak kell vele tennünk” feleli a rendkívüli applombu fata.[15]

Pierre Loti makog valamit, s a királyné kéri, kövesse őt, s így egyedül elmennek.

En deux[16] kevésbé ügyetlen, s végre kitör lelkéből önmaga, s a 7-ik napon már legjobb barátságban van a királynővel, együtt sétálnak a hársfák alatt. Erzsébet átváltozik Carmen Sylvává - s versenyt énekel a fülemülékkel.

Loti 8-ik nap egy gyönyörű leányról beszél, kit eddig még nem látott, s ma a folyosón előtalált; Elena, aki tudja, hogy mi Loti regényeinek története, megrémül, fél, hogy Loti majd egy oláh regényt ír, s akkor majd „egy udvari hölgy” is fog szerepelni a könyvben - mint „l’éternelle victime de l’amour”.[17]

Kérdőre vonja, hogy ki volt, felvonulnak előtte az udvari hölgyek - egyik sem.

Hol látta? Nem tud rá felelni. Mikor? Nem emlékszik. Hogy néz ki? Szép volt. Ez nem mond semmit, barna vagy szőke? Se barna - se szőke - s így tovább. Eredménye a questionnaire-nek[18]: Loti álmodott. Egy álommal többet álmodott, egy regénnyel többet fog írni. C’est tout.

De legalább az udvari hölgyek egyike sem lesz kompromittálva.

Berge nagyon szereti őt, bár igen furcsa embernek tartja. Azt állítja ő is, Elena Vacarescu is, hogy festi magát, és előszeretettel öltözik a legeslegcsodálatosabb s lehetetlenebb kosztü­mökbe. Így most a Revue des arts et des lettres-ben arcképe fog jönni (Cazalis egy cikke kíséretében) déguisé en saltimbanque![19]

Nagy szemei igen fényesek, s specialitása az, hogy azért semmi kifejezésök.

11-kor Némethy Emivel (kit ezentúl írói nevén Jean de Néthynek fogok nevezni) Munkácsyékhoz. Lent a kocsiban már Ctesse de Thury várt reánk, ki másnapra meghí Jenny Maria hangversenyére.

Némethy Emy (Jean de Néthy)

Munkácsyéknál roppant sokan, 600-an hivatalosak.

Az egész követség, majdnem mind a nagykövetek családjaikkal.

Baronne de Saint Martin, Kotzebuené, marquise Hervey de Saint Denis, baronne Stachelberg-Decazes, stb., stb.

Előbb Sarolta az operából énekel, majd cigányzene a kis Patikárius Ferkó bandájával.

Ott Antokolszkijné is. Gyönyörűen néz ki, halvány crème selyemruha, igen bizarr, régi gyémántékszer.

Roppant sápadt, olyan fehér nyak és karok, mint még alig láttam. Tökéletesen el van a cigányoktól ragadtatva, odaül eléjük, s nem győzi játékukat hallgatni.

Midőn mindenki elmegy, s csak a magyar kolónia marad ott, Munkácsynéval csárdást táncolunk; ki előbb (miután már a böjt elkezdődött) nem akart.

Munkácsy igen meleg, nagyon közvetlenül köszöni meg az én „Rácz Palis” fotográfiámat, amelyet du. küldtem még el neki.

Latinovits tökéletesen becsípve. Még akkor, midőn a franciák itt voltak, párszor nagyokat kurjongat.

Majd kiég a szemem. C’est sur les manières, quand je me sens le plus hongrois; c’est comme un attentat contre toute la nation.[20]