Amint jeleztem, Sarah-hoz, ki tegnap igen rosszul volt, kétszer elájult, s vért köpött. Ma jobban, elküld a „gyerekekhez” megígértetve, hogy 5 felé visszajövök.

Ki a boulevard Berthier-re.

A Terkáék hôtelje igazi kis fészek. Lent a földszinten egy indiai fátyolszövettel tökéletesen bevont szalon, amelyben még két olasz reneszánsz elefántcsonttal kirakott szekrényen, pár képen és egy óriási dívánon kívül semmi sincs.

Mellette csak egy japán gyöngyfüggönnyel elválasztott ebédlő, amelynek falait gyönyörű indiai szövet fedi.

Az ebédlő bútorai gótikusak, ami a falakhoz sehogy sem megy, mint ahogy ezt Terkának ki is fejtem.

A lépcsőn aztán felmegyünk, az első emeleten hálószobák és cabinet de toilette-ek.

Egészen fent nagy és igen szép atelier. A sok bibelot-n kívül, képek: Manet-től, Robert Fleurytől, Barry Soreltől, Clairin, Baillard-Lepage-tól stb.

Egypár gyönyörű tapisserie és szőnyeg, a háttér elrekesztett kis sátrában Jablonowsky herceg és - Victor Emanuel (!) képei.

Terka gyönyörűen néz ki egy setétveres, gyönyörű csipkékkel díszített négligében.

Majd két óráig beszélünk a szerencsétlen hercegnőről. Terka kétségbe van esve, hogy az Afrikába intézett levél megérkezik ide, azt tanácsolom neki, hogy ne juttassa Maurice kezébe, vétesse át komornája által, s dobja tűzre. Elfogadja tanácsomat, persze egy baj van, az, hogy Maurice tudja a levél létezését. Ő feltöretlenül vissza akarta a hercegnének küldeni. - Ez még csak elmérgesítette volna köztük a viszonyt.

Éspedig a levélnek vagy ma vagy holnap kell ideérkeznie - furcsa lesz a holnapi ebéd.

Terka már rémítően retteg a diner-től, miután azt mondja, rendesen az ebéd alatt szokták Maurice és a hercegné egymásnak a legkellemetlenebb dolgokat mondani.

Kieszeljük az ebéd tervét. Tudtunkkal ctesse de Tropbriand, Pongrácz Nina, ctesse de Béthune, ők, én és még egy úr, kiről ideánk sincs, ki lehet, van meghíva.

Maurice és a hercegnő egymással szemben fognak ülni, ez bizonyos, a két öregasszony (Nina és Mad. de Tropb.) Maurice két oldalán, most így azon kell dolgoznunk, hogy én a hercegné és Terka közé jussak, hogy így a hercegnét egész ebéd alatt annyira lefoglalhassam, hogy ne legyen alkalma sottise-okat[1] mondani vejének.

Ez mindenesetre csak úgy lehetséges, ha ctesse de Béthune nincs mellettem, mert ez lefoglal és dolgot ad nekem, csakúgy, mintha egy ármádia venne körül.

De ki lehet a férfi, ki erre az intim jellegű ebédre még hivatalos? Terka felrajzolt tervén X-nek nevezi - s dacára a tulajdonképp igen szomorú históriának, nevetni kezdünk mind a ketten, szegény Terka úgy nevet, de úgy nevet, hogy egy könny is kicsordul a szemén - - - szegény asszony.

Én azt hiszem, még legjobb volna, Maurice és a hercegnő kidisputálnák egyszer magukat amúgy magyarmiskásan, s aztán hárman, de csak hárman, minden tanú nélkül (mert ezek az ilyen jelenetek mindig elmérgesítik) Svájcba mennének, s így en famille egy hónapot a Villa Terkában töltenének.

Terka megmutatja pasztelljét, amelyet a kis Sarah-ról készít, igen sikerült, zöldes alap, olyan, mint Sarah szemeinek színe, amelyből elragadóan válik ki aranyszőke haja és fehér, áttetsző ruhája, alul kidomborodó nyaka és vállai.

Ötig Maurice-éknél. Igaz, Maurice olyan aimable, amilyennek még soha senkivel szemben sem láttam. Meghí minden vasárnap estére. Úgy látszik, eleinte azért volt hideg velem szemben, mert azt hitte, a hercegné pártján vagyok.

Tőlük Sarah-hoz. Fent írókabinetjében fogad óriási bundába burkolva, nagy prémes lábzsákban, dideregve, pedig a kabinetben is lehet vagy 22°.

Megkérdi, hogy állanak az ügyek odaát. Igen kikel a hercegnő ellen, hogy Maurice ma reggel is panaszkodott neki. Ő azt tanácsolta, szakítson vele, nem érdemel mást. Elle est méchante, elle ne mérite autre chose.[2]

Végre is ez nem tarthat örökre így.

Terka családot nyert, ha őt el is vesztette, s itt mindenesetre jobban szeretik, mint otthon.

Egyáltalán nem tartja fia feleségének való társaságnak e désequilibré[3] asszony népséget, amely a hercegnét körülveszi, s amelyet ő olyan méltóan ural.

A turnéjáról beszélünk azután, Sarah kimondhatatlan élvezettel tanulja Francillont (amelyet én is most olvasok át vagy ötödször, elragadtatva a szubtilis kaviárszerű chef-d’œuvre-től).

Elmondom, mit tartok e darabról: azt hiszem, Dumas e két nőalakban, Francine-ban és Thérèse-ben a mondén asszony két legelőbbre haladottabb alakját (n. b. ellentétes alakját) akarta lábra állítani, mintegy megmutatva, milyen lesz az asszony akkor, ha mindaz, amit a század utolsó évei kodifikáltak, hússá és vérré fog benne válni.

Hosszan disputálunk a darab felett, kivált a férj jelleme felett, amelyet én úgy játszatnék, hogy a végén valóban beleszeret Francine-ba, amely már azért is szükséges, mert különben bevégezetlen a darab, s azt a hatást teszi: holnap Francillon újrakezdi a komédiát.

Márpedig ilyen megoldással nem mehetünk ki színházból.

Sarah gondolkozni fog ezen.

Estém hangulatos. Huysmanshoz megyek, ki azonban nincs otthon, s így tőle angol pikto­raimhoz. Félhomályban zene - mindhárman hallgatunk, mindhármunkat letöri a hangulat.

Félszínek, sejtelmes homály, amelybe az egyetlen hosszú szál gyertya (a többit, amint megérkeztem, elojtom) sárgásveres elmosódó fényt vet, éppen csak a kis orientális szőnyeggel leborított asztalt s környékét világítva meg. A háttér csakolyan szürkés ködbe merül, mint a Bunny képének hátsó része.

A pianínónál Bunny, ki ma délben jött vissza Angliából, idegesen, fantasztikusan Schumannt és Chopint zongorázik, kint zúg az eső, s belevegyül hallucináló játékába - - -

Cary Elwes lehorgasztja fejét, s előrehajolva, összekuporodva ül egy nagy nádfotelben. Én magam végigfekszem egy az üvegfal mellett levő kanapén -

Oly jólesik, itt, Párizsban a hallgatás. Sokkal több értéke van, mint másutt, mert ritkább, hogy az ember társaságban hallgathasson. Márpedig ez a legtöbbet ér.

Az ember embernek sohasem mond annyit, mint mikor hallgat. Az asszonynak a legmélyebb szerelmi vallomás, a férfinak - a legnagyobb rokonszenv nyilvánulata.

Csak rokonlelket talál az ember elég jónak arra, hogy társaságában hallgasson.

Bunny mind furcsábban játszik, ugyan ki lehetett az a leány, akitől az utóbbi napokban pár évre Londonban búcsút vett? Ki lehetett? Mije volt neki?

„He plays now, as he paints”[4] mondom Shakespeare-nek önkénytelenül -

Aztán Elwes megmutatja portréját, amelyet részben levakart.

A kép tökéletesen elragad, épp olyan szubtilis a maga genre-jában, mint a Bunny fantáziája.

Meleg, szürkés alapú tónus, amelyből ugyanoly színű ruhába öltözött alak emelkedik ki, egy graveur. Egy fénysugár megvilágítja szőkés, ritka hajú fejét, szakállát, beragyogja egy oldalról egész alakját.

Szemei fátyolozottak, arckifejezése mély, s azt a benyomást teszi (bár a modellt nem láttam soha), mintha ezt a mélységet Elwes lehelte volna reá. Arckifejezése s a kép alapszíne tökéletesen Elwest karakterizálja.

Ki nem mondhatom, hogy megörülök a képnek, most már abban is bizonyos vagyok, hogy Elwesben is van teremtő erő. Csak egyénisége olyan hamleti ne lenne, most is így gondol­kozott: kiállítani vagy ki nem állítani, ez a kérdések kérdése. S aztán jött az akció: levakarta részben a képet.

Összeszidom minden kímélet nélkül.

Azt mondja, nekem is, neki is igaza van. S úgy érzem, hogy e percben neki van igaza.

Tizenegyig náluk, aztán zuhogó esőben, lassan-lassan hazafelé - Párizs tán így a legszebb, midőn minden fényt és minden árnyat kétszeresen vernek vissza a nedves járdák, falak.