Reggeli után Baronne de Koeneritznél. Egyike Párizs legtipikusabb jelenségeinek. Beust unokahúga, férje pedig a németek császári kamarása.

Szegény asszonynak idegbaja van, s ez idegbaj abban nyilvánul, hogy majdnem mindig nevet, s ha egyszer száját kinyitotta, nem képes többé becsukni.

Szerencséjére azonban ideges nevetése egyúttal víggá teszi.

S így a világ, mint a legbolondabb bohózat tükrözik vissza lelkében.

Nevetve lép be egy szalonba, nevetve ül le a háziasszony mellé, nevetve leng ide s tova a bálteremben táncosa karján - s nevetése, sajnos! nem szép.

Gömbölyű, előreálló, kissé az uborkára emlékeztető orr.

Nagy, kócos bóbita fején, szürkészöld, a nevetéstől könnyes szemek, nagy nyitott száj, amelyben nyelve idegesen forog előre-hátra - - -

Nevetve fogad, nevetve mutatja meg állítólagos Dürerjét, nevetve ültet le, s nevetve énekel a zongora kísérete mellett egy kuplét.

Elszomorít annak tudata, hogy hány ember nevethet ennek a szegény asszonynak akarat nélküli nevetésén!

Tőle Antokolszkijékhoz. Antokolszkijné kiszid, hogy olyan rég nem voltam nála, s férje akadémiai megválasztásáról beszél.

4-kor Jablonowskához, ki betegen fekszik - egy sezlonon budoárjában.

Nagy névralgiái vannak, lázzal kísérve.

Persze megint a régi nótához kezdett.

S félig lázban vagy egy órát beszélt megint Terkáról és Maurice-ról.

És ma elég raisonable volt, megérteti azt, hogy csak egyet akar Maurice-tól, hogy dolgozzon, komolyan dolgozzon, és ne élősködjön az anyján, ki napról napra szerezi véres verítékkel kenyerét.

Ezt az álláspontot értem.

Mind lázasabban, mind lázasabban beszél, s szinte kiáltva elmondja, hogy ismerte meg az életet, s hogy tanulta meg azt, hogy dolgozni és tűrni kell annak, ki meg akarja érdemelni az életet.

E percben, e lázas percekben éreztem, hogy őszinte, s szívből sajnáltam.

Ez asszony brutális, közönséges, semmi tapintata nincs - de őszinte, s szívében pedig van érzés, van szenvedély.

Ez sokat megment.

Nagyobb lázban hagyom el.

Este ¹/₂ 9-kor Elwes és Bunnyhoz... Felérve a lépcsőn csend és sötétség. Kopogok - - - már fekszenek!

Kinyitják az ajtót, kifejtik, hogy oly hideg volt az atelier-ben, annyira sivárnak találták, hogy lefeküdtek.

Nem engedem, hogy világot gyújtsanak, így félhomályban hangulatosabb minden, alighogy kiveszem a mindent felölelő szürke ködben arcukat.

Egy órát töltök náluk.

¹/₂ 10-kor Taine-hez. Belépve az ajtón, nagy hipp hipp hurrah-val fogad az egész család (n. b. én voltam az első vendég), nem reménylették már, hogy valaki érkezhet ebben a csúf, havas időben.

Taine-nek legújabban az a passziója, hogy mindig újsághírekről kezd velem beszélni, én pedig - sohasem olvasok újságot. Megkérdi, mit írnak a hazai lapok a német császár válságáról. Szégyenszemmel be kell vallanom, hogy nem olvastam erről semmit. Jóízűt nevet ezen, s elmondja, hogy ő is úgy volt hajdanában vele, csak legújabb időben tekint be néha a lapokba; kivált azóta, mióta főleg történelmi tárgyakra adta magát.

Elmondja, hogy a hírhedt Blowitz járt e napokban nála, bemutatván neki Meilhacot, ki szinte az akadémiai tagságra pályázik.

Blowitz a keleti kérdésről beszélve kifejtette, hogy a németek egy része igen szeretné, hogy Bécs megint a birodalom székvárosa lenne, s így visszaállítanák a római szent birodalmat.

Vagy legalább egy konföderációt ennek mintájára.

Megkérdem Taine-t, hogy mit hisz, vajon mi is beleesnénk-e a föderációba. Minden bizonnyal, feleli ő. Igen csodálkozik, midőn kifejtem neki que ça ne nous irait - mais pas du tout.[1]

Ezután a vendégek lassan gyülekeznek. Igen sokat beszélgetek mlle Funck-Brentanóval. Nem szép, de igen eszes arcú leány, finom, madárszerű, mozgékony vonások. Nagy, okos szemek. Mind atyai, mind anyai oldalról híres tudós és kozmopolita családból ered.

Igen sokat olvasott, és nagy merészséggel be is vallja azt, úgyhogy a fiatal Savigny (egy gömbölyű halszemű, orrú és szájú fiatal német, a nagy Savigny unokája) kerekre nyitja pislogó kis szemeit, s bámulatában alig jut szóhoz.

Mlle Funck-Brentano igen jól ismeri Rollinat verseit, és muzsikáját csakúgy propagálja, mint én magam.

Olvasta Baudelaire-t (és - szereti), Haraucourt-t az újak közül legnagyobb tehetségnek tartja stb., stb.

S amellett ismeri az idegen literatúrákat is, nagyon jól Heinét, Goethét, stb.

Taine most közeledik hozzánk, és megkérdi, vajon szeretjük-e még mindig Goethét úgy pld., mint Heinét. Kifejtjük, hogy jobban, kivált Savigny qui a en horreur Heine.[2]

Taine ezen csodálkozik, mert szerinte nincs nagyobb költő, mint Heine.

Beszél az új angol poézis ködeiről, elmondja, mi történt Robert Browninggal, ki híres arról, hogy érthetetlen. Társaságok alakulnak, hogy verseit interpretálják - egy ilyen társaság egy­szer egy passzusát nem értve meg, hozzáfordult magyarázatért. A költő úgy felelt: a munka­felosztás princípiumának századában az én dolgom írni, az önöké megérteni, magyarázni, amit írtam. Ne cseréljünk tehát szerepet.

Különben Taine nagy tehetségnek tartja, bár igen egyenetlennek, egyes briliáns részletek után semmiségek.

¹/₂ 1-kor irtóztató hóban (!) haza.