Fogom magamat, és megírom Takácsnak, mennyire és miért tetszett nekem Alberiche. Tudom, hogy ez minálunk nem szokás, annál inkább teszem. Végre is egy művésznek elismerésre van szüksége. Felel rá, meg van lepve, hálálkodik, fel fog keresni. Azt hallom, hogy jó magyar ember s nem „hazánkfia”, mint a legtöbb operaénekes és énekesnőnk.

Este a Walküröket hallgatom meg.

Ez már más előadás, kitűnő a zenekar, s pár jó énekes. Ney nagyon jó Wotan, De Grach, az új aquisitio kitűnő Siegmund. Spiegel Arabella, sajnos még mindig gyenge, rosszul intonál. Ezen ugyan Mahler nem segíthet, ez hallási hiba.

Egy kifogás alá eshet az előadás után Mahler csak, hogy nagyon lassítja a tempókat. Ezáltal aztán a Tavaszi dal édeskéssé, egyes motívumok pedig szakadozottabbakká válnak.

Milyen elragadó mű azonban ez a zenedráma! Benne van e műben minden, a legelragadóbb érzéstől a legfenségesebb gondolatig. A szerelem egész bűbája, az istenség non possumusa, világfájdalma, s a „struggle of life” egész vibrációja. Szóval minden!

Mire ehhez szöveg?!

Előadás után Zay Miklós jön hozzám.

Miklós megint a pestiek parvenü tempóiról beszél. A gazdag leányoknak még gazdagabb férjet keresnek, nem sokat nézve az illető nevére. Mintha nem arra kellene ügyelniök, hogy régi, de fény vesztett címereket aranyozzanak meg. Múltkor, bevallom, ez a tárgy jobban érdekelt. Most egy kissé fülemben zúg még a „Tavaszi dal” és „Wotan búcsúja”!

Mikor egyedül maradtam, a zongora elé ülve, ahelyett hogy játszottam volna, felidéztem mind a hangokat, amelyek most már a szívemben csengtek vissza - -