Elwes-zel Jean de Néthynél, aztán madame Jamesonnál tea egészen en famille, csak a Gervainek, miss Wilby és mr. de Portal.

11-kor ctesse Diane-hoz, hol sokan, Sully Prudhomme, Laurent Tailhade, Jean Aicard, Jean Berge s a Vacarescuk.

12-kor a társaság jó része szétoszlik, úgyhogy egyedül maradunk a három poéta, én és a háziasszony, s mint az ilyen esetekben rendesen szokás, on se dit des choses plus au moins - - - comment dirai-je![1]

Jean Aicard feltűnő fej, hasonlít Daudet-hez, de férfiasabb vonások. Koromfekete, bodros hullámos haj, koromfekete bajusz és Krisztus-szakáll, szürkéskék, igen mélyen fekvő szemek. Arckifejezése folyton változik. Néha álmatagon bágyadt kifejezésű szemekkel néz maga elé, majd az érzés változik, s így az érzésnek megfelelő arc is, egy fuvallat - s az álmatag poéta helyén ott van a forró vérű, lázas szenvedélyű provençal, kinek ereiben szaracén vér is csergedezik. Un nerveux à sang noir,[2] mint a mi cigányaink. Igen közvetlen az érzés, amely lelkéből fakad, közvetlenül nyilatkozik minden francia konvencionális formával ellentétben.

Igen furcsa „folt” mellette Laurent Tailhade, egy dekadens költő. Banális fej, piciny, szúró, idegesen félénken táncoló szemecskék, olyan ideges, olyan kesernyés és - olyan hamis, mint csak egy raté lehet, ki coûte que coûte[3] névre akar szert tenni.

Én még előbb bevallottam neki, hogy a jó Isten tudja, hogyan, de Aicard-tól még nem olvastam semmit, dacára, hogy nevét legalább is öt esztendeje ismerem.

Tailhade kifejti, hogy nem vesztettem semmit, ez a mondás annyira stílusában volt, hogy meglepett volna, ha mást mondott volna.

2 óráig „szellemeskedünk” ctesse Diane-nál, ekkor aztán összeszedjük sátorfánkat, és keresünk egy még nyitva lévő kávéházat, rábukkanunk a Café Américainre.

A Café Américainbe!

Egyik első emeleti terembe telepedünk, körülöttünk hullámzanak a kokottok, mosolyogva sokat, sokat ígérnek, meghamisítva a szerelmet s vele az életet - - - mi pedig kínai falat vonunk magunk körül azáltal, hogy a saját képünkre teremtett világunkat tálaljuk fel, s bele­mélyedünk elrongyolt sebes „machine à sensations”[4]-unkba, amelyből az, amit teremtünk, fakad.

Mégis érdemes élni az életet - kivált, ha az ember minden ízében éli.

Mily érdekes például ez a két ember egymás mellett, mily igaz, mily őszinte, mily meleg Aicard, s mily csinált, mily kicsinyes, mily hideg Laurent Tailhade.

Verseket mondanak, Aicard a nagy, mély gondolatokat a lehető legegyszerűbb, legvilágosabb formában adja, Tailhade a semmit aranyköntösbe bújtatja, és sűrű fátyollal veszi körül.

Egyáltalán, a dekadens költészetnek nagy jövője van, mert abszolúte a szamarakra számít, azt mondván: ki nem ért meg, s kit nem ragadtam el: szamár. És a tömeg sohasem az; legalább meg akarja az egyeseket erről győzni.

Az előbbi mester - a második mesterkélt.

Aicard, azt hiszem, legközelebb Mounet Sullyhez áll a művészi egyéniség szempontjából: lázas, forró vér, szenvedély, amely folyton beleütközik az élet kicsinyes akadályaiba, s amely aztán tragikussá teszi egyéniségét.

Bár tragikuma mélyebb alapra vihető vissza, azt hiszem, de ezt még nem látom egészen tisztán. Azt máris érzem (abból a pár költeményből, amelyet elmondott), hogy van egyéniségében valami Tantalusból.

Két új kötetéből (Au bord du désert[5] és -) mond verseket. Hangja mély, beleszalad az ember lelkének legmélyébe, mély és komor, mint a cselló.

Mind kevesebb ember s leány a kávéházban, itt-ott egy pincér elalszik - Az első fénysugár betör az ablakon, hideg, metsző fényével behinti mindnyájunk arcát, ott ülünk reggeli világosságnál halványan, beesett szemekkel, fáradtan -

Az élet művészetének letört napszámosai.

Hat óra, mire szétoszlunk a boulevard-on, sürgő-forgó munkásnép, zuhogó eső, szürkés fény mindenütt, a mindennapi élet körültünk - -

De jó lesz álmodni!