Reggel 7-kor a legkönnyebb szívvel el Pestről. A ruttkai gyorsvonattal Stiavnyicskára (Kis-Selmecre - magyarul) Révay Gyuláékhoz. Majdnem Turócszentmártonig alszom. Ruttkán találkozom régi gyermekkori barátommal, Révay Simivel, egyikével azon pár embernek, akit a világon a legjobban szeretek. Majd három hónapja, hogy nem láttam, mielőtt Berlinbe utaztam volna, nálam töltötte az egész éjszakát majd reggelig (régi módi szerint!), azóta nem volt Pesten.
Egész Pest, s kivált azok, kik közel állanak hozzám, csodálkoznak azon, hogy olyan jól vagyunk. Egész Pestnek nincs igaza, hogy ezen csodálkozik.
Íme Révay Simon (Simi!). Barna, olajszínű fiú, nagy, fekete, elmélázó szemek, amelyen egész lelke (illetőleg lelkének az a jobbik fele, amelyet olyan kevesen ismernek) tükrözik vissza. Sűrű szemöldök, erős vonások, gömbölyű áll, húsos orr, elég érzékies, érdekes fej.
Kellemes, tán túlsima modor, sportkedvelés, jó szív, ezek azon tulajdonai, amelyeket mindenki meglát nála; mélységes mély érzésvilág, hamleti töprengés, gyengeség az élet durva harcával szemben, igen nagy zenei talentum - azok a tulajdonai, amelyeket sűrű fátyol fed, s amelyekért úgy szeretem.
Egyike azoknak, kik leginkább vannak az életnek kiszolgáltatva, ezért szánom őt, s ezért jövője egyike legnagyobb gondjaimnak.
Közös vonása sok van Batthyány Gézával: energiahiány, bizonyos fokú indolencia, pesszimizmus (de szubjektív mind a kettőnél), óriási alanyiság, roppant művészi anyag, amely egyiknél sem lett komolyan kiművelve - hála a magyar konvencióknak, amely honatya jelölteknek nevelte őket!
Tán a két legkedvesebb nem professzionális barátom e két fiú, kiket a szenvedésükért szeretek, s kik a szenvedésükön keresztül ismernek engem.
A kupéban, kocsin, semmiségekről beszélünk, mint az első percekben mindig.
Megérkezünk - a nagy stiavnyicskai kastély termében - mint mindig e jelenetnél - meghatva félreállok, az öreg özvegy Révayné megcsókolta szorosan, hosszan fia homlokát, e percben az özvegy csakúgy, mint gyermeke, oly végtelenül boldog volt, hogy mindkettőjük arca fájdalmas kifejezést öltött.
Mellette Gyula, az idősebb fiú, háziurunk.
A kastély öt hónapja, hogy már csendes, nagybeteg van a házban, Gyula felesége sz. Berchtold Róza grófné, ki öt hónapja élet-halál között lebeg, csak pár napja van annyira jobban, hogy pár órát a nagyterem sezlonján tölthessen.
Simi anyja, özv. Révay Simonné sz. Tajnay Helène, egyike a leghíresebb magyar öregasszonyoknak. A schlendrián korszakból, 1850-60-ból való, de bizonyos dolgokban modernizált. Igen jó asszony, józan ésszel, természetes talentumokkal szépen megáldva. Semmi művészi érzék, finomultság. Igazi tizenhárom próbás magyar „nagyasszony”, melynek típusa sajnos tökéletesen kiveszőben.
Menye, Róza - sporting ladyre játssza magát, a „Mordsfrau”-ra. Hiú, igen snobish.
Egy órai együttlét után el fogja mondani, hogy gyermekeinek ruháit London- és Párizsból hozatja, hogy van kis és nagy négyese, szeret kitűnő szakácsával dicsekedni. Egyáltalán tart rá nagyon, hogy sokat beszéljenek róla és - meglepő dolgokat. Pedig csak nagyzolása híres. De ez aztán országszerte.
Ebéd után (melyet a kitűnő, valóban kitűnő szakács követett el) Simi a szalonban ráteszi a nyirettyűt kedves öreg hegedűjére, rám néz, úgy olvasva arcomon, mint a nyitott könyvben, játszani kezd - összefolyik szemeim előtt a világ, egyszerre kiragadott a kis-selmeci szalon banalitásából, messze-messze vitt magával. Eszembe jutott minden, amit átérzettem akkor, midőn nékem hegedült. Azok az esték a tajnai biliárdszobában, midőn hosszú-hosszú konfidenciák után elnémultunk mind a ketten, elővette a tokból a „száraz fát”, s megszólalt a nóta, a kedvenc nóta:
„Nagypénteken mossa holló a fiát.”
Vagy a tajnai présház fent a Bars megyét uraló hegyen, az őszi szüreti hangulatok, a szüretelő, Holbein Madonna-arcú tót leányok, aranygyöngyös pruszlikjaikkal, a nagy, fehérre meszelt terem, zöld vesszőgallyakkal, gyertyákkal, zászlókkal díszítve, amelynek ablakain végiglátni az Érsekújvár felé húzódó síkságon, belátni a lemenő nap végső sugaraitól megaranyozott folyóit, templomfödeleit, aztán a szoba közepére terített asztal, a tósztok, Simi, amint felkel tűzoltóparancsnoki uniformisában, aranytól ragyogván, bíbor bélésű ködmenbe, felemeli poharát, s megremegő hangon rám - a legrégibb barátjára - testvérére - üríti poharát. S én lekonyult arccal hallgatom, s felelni rá semmit, de semmit nem tudok; aztán a többi, többé-kevésbé banális „hivatalos” tósztok, amelyeket a titkár, a tiszttartó, a pap eresztenek meg, majd a híres Aranyos Maróthi Gazsi cigány muzsikája, egyszerre meg maga Simi - a cigánybáró áll a banda élére - s az kezd prímázni - a lassú, bánatos nóták után felhangzó pattogó csárdás; majd holdvilágnál hűvös őszi éjszakán haza, sárban, csendben, fáradtan - vigasztalanul, mint azelőtt - - -
Eszembe jutnak azok az órák, midőn jó hűséges szemeivel megint csak rám szegezve tekintetét - - - már beszélni képtelen lévén - eljátssza Tinódi Sebestyén búskomor nótáját, komolyan, méltósággal.
Eszembe jut minden, eszembe jut az, hogy nagy szívével ő vigasztalt meg legtöbbször a világon, hogy néha, midőn azt hittem, nem bírom tovább, odaállott mellém - s kisajtolta lelkem egész keservét -
Úgy érzem, lassan összefolyik szemeim előtt minden, úgy érzem, egy árva könny tolult még az én kiszáradt szemeimbe is, e percben oda szeretnék menni hozzá és megölelni, megcsókolni homlokát - - hálásan - -
A szalonban egy kacaj: „Hát magának mi baja? A feje fáj? Jöjjön, beszélgessen velem.”
Az öreg Révayné volt - -
Back in the world![1]
Hiába, Simivel csak Tajnán, midőn ő is egyedül van, szeretek lenni. Ilyenkor vagyunk csak igazán együtt. Nagyon egymásra szorultunk pedig, énnekem a szívére, őneki az én ítéletemre van szüksége.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Napközben mind a három nap alatt délelőtt a lábadozó Révay Rózával a szalonban, többnyire (milyen különös mégis az élet) a legkönnyebb, a legsemmisebb dolgokról volt szó. A nagy betegség nem tette komolyabbá. Szembenézett halállal, tegnap még három ápolóné emelte, négy orvos gyógyította, ma halványkék à la Sarah Bernhardt hálóköntösben, csupa brüsszeli csipke között a legújabb divatról, új szakácsáról, ki Sachernél volt, a Simi által a győri vásáron vett telivérekről, gyermekeinek Angliából érkezett ruháiról beszél.
Azt hiszem, akkor, midőn utolsó óráját érezte, arra gondolt, hány ló lesz a koporsója elé fogva, hány gyertya fog égni ravatalán s kik fogják emlegetni és hogyan -
Mert Róza nem hiú, de a hiúság.
. . . . . . . . . . . . . . . . . .
A stiavnyicskai kastély csudálatos keveréke a slendrián és modern ízlésnek. A rengeteg kastélynak kívülről semmi stílusa: összevissza van építve vagy öt-hat kiugrással.
A termek jórészt a régi slendrián és a modern ízlés keveréke. A nagyteremben néhány szép darab, különben paliszander tarkavirágos kretonnal áthúzva. Ebédlőben sok régi szép porcelán, ezüst elrendezve a fali állványokon.
Egy igen szép régi stukk szoba óriási kandallóval, ez az ódon oligarcha kastély utolsó maradványa - a többi szobák 1850-60 ízlésben.
A park azonban egyike a legszebbeknek Magyarországon, a háttérben a szklabinai várrom, odáig pedig a halastavak, vadaskerttel együtt betöltenek egy jó óra járásnyira elterülő völgyet -
Délutánonkint séta, erős, hegyi levegő, amelyet felmelegít a tavaszi napsugár, igazi hamisítatlan tavaszi napok, olyanok, aminők Magyarországon csak a kárpáti vidékeken vannak.
Az éjszakákat Simivel átbeszélgetjük régi jó szokás szerint.
Többi között Zay Imrét analizálja, elmondva, milyennek ismeri ma, miután az ifjabb „öccs” majd egy hónapot töltött nála, Tajnán.
Szerinte sok józan ésszel megáldott, jószívű, de öntelt, fejes, kissé még csiszolatlan „félvér”, kinek semmi sem fáj úgy, mint hogy csak az.
Azt hiszem, jól ítélte meg, az emberismeretben is, mint sok másban, nagyon haladt a gyerek.
Beszélünk aztán egyéniségeinkről, látom, hogy napról napra hasonlóbb lesz hozzám, már érzési alapja majdnem tökéletesen hasonló. Alapjában szláv karakter, a szláv hibák nélkül, csak a gyengékkel.
Sok filozófia, a priori idealizmus, mely a posteriori pesszimizmusra visz, s ez teszi őt is, mint engem, szerelemképtelenné. Többet vár, mint kaphat, s ez a nagyon művészi is egyéniségében. A benső anyag (a töprengés, mely a legmélyebb érzéssel jár nála karöltve) boldogtalanná teszi anélkül, hogy igazi nagy csapások érték volna az életben, igazi művész - kit a magyar konvenciók a hivatalos „közpályának” neveltek. Lágy, akarat nélküli ember, s ez a szláv gyengeség jellemében. A szláv népeknél csak a nők tudnak akarni.
Én is akarat nélküli voltam, míg meg nem neveltem magamat, ma akaratom egyike a legerősebbeknek (ezt bevallhatom, azt hiszem) Magyarországon. Aztán meg én teszek is, de csak azért, hogy észre ne vegyem, hogy nem élek.
Azért élek sokat, hogy észre ne vegyem, hogy nem élek - - ez az én orvosságom-morfiumom, Simi - a „pillanat”-hoz fordul - ha már nem bírja tovább.
Csudálkozva mondja, hogy mily furcsa az, hogy egyetlen nagy szerelme után, melynek tárgya tán Pest legösszetettebb teremtése volt, parasztlányba szeret, s az után bolondul pár évig.
Mintha éppen nem az üvegházi levegő után vágynánk leginkább a természetes aër után!
Különös érzés fog el - látva, mennyit haladt, mennyit nőtt ez a fiú.
Most már kész ember lett, ki mindenesetre egyike a legkiválóbbaknak minálunk.
Egy gyönyörű üvegházi növény, amely jó Isten tudja, milyen csuda folytán, a szabad természet ölén minden ápolás nélkül fejlődött ki, nőtt naggyá.
Különben azt hiszem, ma még csak én értem széles e világon, családja, mellyel szemben őszintén adja magát, félénkség nélkül, nem értheti meg (hiszen mikroszkóppal nem lehet meglátni a csillagokat!), a többiekkel szemben pedig félénk - csakis játékából érzik ki a művész, az egyén - a nagy művész, mert az - a legkiválóbb hegedűsök egyike magyar nótát ma már tán senki sem játszik úgy, mint ő - Specialitása a viola, amelynek mély komor színei hozzák ki a legerősebben mély, borongó egyéniségét.
[1] Vissza a világba!
