Reggel Mednyánszkynál. Belépve műtermébe, meglepetve látom, hogy a régi arckép mellett egy újabbat festett rólam, amely éppen olyan nagyságú, de még mélyebb hangulatú. Az első portrén őszi tájkép a háttér. Ez a képe tavaszi hangulat, virágos fák hajlanak fejem fölé, az estalkony utolsó sugara megvilágítja a fehér virágokat meg homlokomat és egyik kezemet. Virágtenger, amely a ködbe vész, előtérben pedig én magam sötét ruhában magamba mélyedve, egyedül. Azt hiszem, még komorabb kép, mint a Verstraete vak muzsikusa.
Mednyánszky megértett, megérzett, visszaadott. Azt hiszem, e két arckép meg fog maradni, még akkor is, midőn már a festő és modellje megtalálta nyugtát.
Most László a műteremben lakik, elfelejtette, hogy csak első májusig vette ki lakószobáját: május havának első napján szépen kitették a szűrét.
Ott alszik a nagy atelier egyik sarkában óriási medvebőrön a modern Szokratész, Stiborban unokatestvérem, a legmélyebb magyar művész: Mednyánszky László. És amellett egyike a legzseniálisabb különcöknek a jó Medi.
Íme arcképe: Kopasz koponya, cafatos nagy szakáll, fejéhez arányítva kicsiny, tompa orr, piciny, kékes, gyermek kifejezésű, fátyolozott szemek. Rendetlen, piszkos, elhanyagolt ruházat. Cinikus külső testben-lélekben. Így is, úgy is a cinikusra játssza magát, pedig nagy szívébe belefér egy világ. A saját végtelen szenvedése, tragikuma megtanította szánni, szeretni a gyenge bábot: az embert.
Az emberi szenvedés religiója beszél képeiből, az jóságos, szelíd szemeiből - a lelkéből. Egy ősrégi faj vonalán az utolsó állomás. Benne kulminál századok finomulása, betegsége, tán vétkei.
Négyen vagyunk ilyenfélék a pátriában; ő, Batth. Géza, Forgách István (legalább Mednyánszky szerint, én nem ismerem), s jómagam. Előbbre vagyunk annál a nemzetnél, amelyből kiváltunk, századokkal, ezért nem értenek, nem érthetnek. Nálunk érzik már a pusztulás kezdete.
Csak munkára, művészi teremtésre képes faj - életre nem. Az élet s a boldogulás művészete nem adatott meg nekünk. A mi homogén talajunk sokkal régebbi, fáradtabb civilizációban lenne feltalálható - Párizs vonz mindnyájunkat!
Mi különbség köztünk s az állatkert most „szabadon elővezetett” beduinjai között? Más világból valók vagyunk, más korszakéi. Minket is csak bámulnak, és nem értenek meg.
Élünk és elfelejtenek. Voilà tout.
Milyen más hangulat este. Ürményi Ferit (Bernát öccsét) és Zay Imrét viszem a Csekonich bálba.
A Kecskeméti utcai palota fényesen kivilágítva, a nagy kék szalon a táncterem, amelynek illusion függönyeit eleven rózsák díszítik.
Virág mindenütt, tavaszi a mulatság. Olyan virágbőség, mint azt csak egy parvenü tárcája engedheti meg. Életvidorság beszél háziurunk arcáról, Csekonich Endre még éli az életet, s örül annak, hogy mindennap drágán lakik jól, s másokat is etet.
A faj még éhes és - örül a napnak!
Az öregasszony és Endre felesége (sz. Cziráky Constance grófnő) igen kedvesek, igazi lady mind a kettő, csak beléházasodtak a nehézkes percheron[1] fajba. A házikisasszony Csekonich Andrea grófnő azonban szinte telivér Csekonich. Jól táplált, hatalmas, tenyeres-talpas kisasszony, nem tudva hová lenni gőgjében. Érzik rajta, hogy alapjában véve kétségbe van esve, hogy az apja leánya, s amellett fúj, hogy az.
Az honneuröket abszolúte nem csinálja, négy-öt leánnyal (a Károlyi, Zichy, Dessewffy és Nádasdy leányokkal) nyájas, a többivel félvállról beszél.
Én csak azt csodálom, hogy pl. egy Csáky, Ráday vagy Lónyay leány hogy tűrheti el ezt.
Beniczky Márta ez este igen eredeti. Belép az ajtón, s már táncolnak. Felhúzza hosszú szarvasbőr kesztyűit nagy kelletlenül, aztán mogorván így szól: „no, már megint ez a Dreischritt! már hetedik esztendeje, hogy hallom!” A cotillonban pedig Blaskovich Elemér, az előtáncos egy figurához hívja, „biz én nem megyek, öreg vagyok ahhoz”, felel, s ülve marad.
Négyeseket három igen szép leánnyal: Pejachevich Jolán, Lónyay Margit és Berchtold Charlotte-tal táncolom. Csak az elsővel lehet beszélgetni, az utóbbi kettőről eszembe jut Baudelaire: „Sois charmante et tais-toi!”[2]
(Pejachevich Jolán a kép bal szélén áll)
Cotillon Károlyi Nandine-nel (Károlyi Alajos leányával). Nekem ma a legrokonszenvesebb kisasszony. Meleg, kedves, nőies leány, csupa szív.
Vacsora Dessewffy Rolla, Batth. Géza, Nádasdy Júlia, Sennyey Béla, Sennyey Mici és Pálffy Ödönnel. Asztalunkhoz ül még szegény Vécsey Mária, ki már megint nem kapott táncost.
Az este igen szépek a fiatalasszonyok, Andrássy Ella lángvörösben, Batthyány Ilona sárgában és Andrássy Mariette rózsaszínben elragadók. Határozottan övék a diadal.
Egész éjjel táncolunk - még én is. A háziúr nagyon megköszöni, Pesten még cotillonokat sem szoktam. Nem tudom, mi ütött ma éjjel belém.
Reggel ötkor az illusion függönyökön keresztültör a reggeli kékes derengés... mind világosabb lesz. Fáradt, gyűrött asszony és leány, a zene csak szól, majdnem hatig.
Hatkor Gézával haza átöltözni, én is megfürdök, ruhát váltok, 7-kor már a városerdőben, a Drót-szigeten reggelizünk. Megfürdünk a napsugárban - élünk. Éltet a nap, mögöttünk az éj. Örökre?
Nyolckor Mednyánszkyhoz ülni. Főleg Forgách Istvánról beszél, a szalánci remetéről, ki ott ősi várában meghúzva magát, felépítette a világot a saját képére. Ez is egy „utolsó”. A faj minden tulajdona, azok is, amelyeket egy következő nemzedékre kellett volna átruháznia, összpontosulnak benne. Megvan hozzá néki is az anyag, hogy halhatatlan legyen egyszer, de „kívül áll a világon”, s így csak álmodik az elmúlásról.
Megyek én is - álmodni. 11-kor lefekszem. Háromkor a Zay fiúk vernek fel, városerdőbe ismét - délutáni banális elegancia, semmi a reggel varázsából - semmi, de semmi.
Este Batthyányéknál.
[1] igásló
[2] Légy kedves és hallgass!
