Reggel Siminél reggelizek. Szerelméről beszél, a - Holbein Madonnáról. A primitív asszonyról, ki csak érez, s aki megvigasztalta a modern Éva iránt érzett szerelme után. Hűségesnek, nőiesnek találta, nem úgy, mint azt, akit örökre elveszített.
Kérdi, hogy hiszem-e, hogy viszonya e maival nem érzéki alapon áll. „Tudom, tudtam” felelem, hiszen ismerem. S ezt a témát meg is akarom írni. Mi, kik a réligion de la souffrance humaine-t[1] valljuk vallásunknak, úgy szeretünk meg egy nőt, a - szánalom alapján.
Ebéd a teraszon, Simi és titkárja, Hamar sincerizálnak. Nem fértek meg, az egyik (Hamar) nagyon is abszolút ítéletű, nagyon is nyers, és nagyon is aristokratenfresser.[2] Simi meg nagyon is jószívű, nagyon is engedékeny arra, hogy - sokat, túlsokat ne engedett volna neki, ami aztán egy napon meg is bosszulta magát.
Délután Verebélyen Nécsey postamesternél, kinek fia Münchenben fest, a fiú képeit akartam megnézni. Igen furcsa alak a postamester tótos kiejtésével, nehézkes külsejével, s felesége a Kecskemét vidékéről való egyszerű, puritán, félparaszt asszony, kik fiukról beszélve a tőle eltanult festészeti kifejezéseket is használják, így „modernizmus”, „természet után”, „ateliervilágítás” stb. Aztán az öreg emlegeti Bouguerau-t és egy ismert német festőt, kitől a fiú tanulni szeretne.
Különben elég tehetségesnek látszik vázlatai után, bár még semmit sem tud, alakjai igen gyöngék. Rajzról fogalma sincs.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Vacsora után Simi lassan előszedte a viola d’amourt, s nekiindultunk ketten a parknak. Lassan mentünk, jártunkban is játszott. Világos, tiszta éj, a park fáinak szinte a színét is visszaadja a hold fénye -
Lemegyünk a tó partjára. Én kezeimbe temetem fejemet. Simi játszik tovább, ráteszi a szordinót hangszerére. A nóta halkan, alig hallhatóan hangzik, úgyhogy a természet ezer hangja kíséri a dalt - a haris egyhangú krákogása, a fülemüle fütyülése, a békák brekegése, s a kakukk egyhangú szava bámulatos összhangba olvad.
Simi sötét szemeit a holdra szegezi, a fehér fény megvilágítja tetőtől talpig, szemeinek fehérén visszatükrözik, tele van érzéssel színig, bánata kifakad - a tavaszi szellők szárnyaikra kapják, szétviszik, s elárasztják vele a természetet.
Illatos a lég - a tavasz parancsol, s mi lekonyult fejjel engedelmeskedünk.
Amit az egyik játszik, csakoly szomorú, mint amit a másik érez s kifejezni nem bír.
Természet, miért csalsz meg? Minek öltesz minden kitelhető díszt magadra, hogy holnap a tikkasztó nap sugarával megint leperzseld mindazt, amiket az életnek megtartottál?
Élet, miért nehezedsz reám? Mivel érdemeltem azt, hogy még a tavasz is csak fájdalmat, lemondást jelentsen nékem? Hogy a virágok, az első enyhe áramlatok csakúgy, mint a madarak boldogsága azt juttassa eszembe, hogy minden hiába, „érted semmit nem tehet”.
Minden hiába. Elmúlás az élet, a virágok már hullanak, a dal elhangzik, a szív kihűl, az álmok szétfoszlanak.
Csend kinn, csend a szívben, és kivált csend a sírban.
És ez az egyetlen vigasztalás.
Simi feláll - elragadtatva beszél a természetről, majd elhallgat, s így még többet mond.
Egyszerűen, mélyen érez, az egész természetnél többet ér a szíve, mert legalább tehet azért valamit, aki szenved.
[1] az emberi szenvedés vallása
[2] arisztokratafaló