Villásreggeli után Haraucourt-nál Bunnyvel, ki meg akarta köszönni néki, hogy a Szalonról írt cikkeiben annyira kiemelte képét.

Haraucourt megmutatja jegyzeteit, így vagy 50 regény, novella és költői elbeszélés vázlatát firkálta meg.

Aztán meg mindegyikhez jegyez, ami nem a legjobb szisztéma, ez érzik meg „Amis”-ján is, mely azt a benyomást teszi, mintha vagy háromszáz maxime-ot gyömöszöltek volna belé.

Sarahról beszélünk, elmondom neki, hogy a díva már igen rég vár tőle pár sort darabjáról, amelyet számára ír, de hiába. Haraucourt esküszik égre-földre, hogy azért nem írt, mert nincs meg Sarah címe. Átadom adresse-eit.

Tőle madame Jamesonhoz, a kertben fogad. Igen homelike[1] kis sátor a piciny kert azon részén, mely ráfekszik a Parc Monceau-ra. Ott Berthe de Bussières, ctesse de Granval, baronne Hottinguer, baronne de Bentham.

Főleg ctesse Granvallal beszélünk a Fbg.-ról, amelyet ő is (dacára annak, hogy tagja) kicsi­nyes­nek, nyárspolgáriasnak tart.

Ez egyike a legrokonszenvesebb párizsi asszonyoknak. Egészen az a modor, mint nagy­anyáinknak, sőt még ezektől külkinézése is. Scheitlikat[2] hord, sima redőtlen arcához ez oly jól áll. Tiszta kifejezésű, mély szemek, gyermekiesen ártatlan mosoly; s amellett igen modern (artisztikus értelemben persze csak) világnézlet.

Igen sokat bocsát meg, mert sokat élt és még többeket látott élni. Meg tán titkolnivalója nincs, pedig - s kivált ez teszi elnézővé.

7-kor Jean Aicard-hoz, ki ebédre hítt. Belépve a kapun, a házmesternébe ütközöm.

Meg­kérdem, hogy otthon-e van már a poéta. Nincs - de - est-ce vous ce mr - Oucht ou quelque chose comme ça?

„Mais oui, pourquoi?”

„Mon Dieu, alors j’ai fait monter un autre monsieur au lieu de vous. Je ne comprends rien, il se disait aussi - Oucht.”

„C’est impossible, Madame, je suis le seul de ce nom à Paris.”

„Mais vraiement, c’est vous que M. Aicard attend?”

„Il me semble, étant invité à diner chez lui.”

„Qui est alors l’autre?”[3] kérdi a cerbera, s gondtól terhes léptekkel odújába vonul.

Én felrohanok a lépcsőn. Aicard szalonjába vezet a bonne. Ott egy igen karcsú, középtermetű, barna, fekete szemű, kis bajuszú fiatalember.

Egy percre feláll, midőn belépek. Fél szemmel rám hunyorgat, én dettó őreá. Majd leülünk mind a ketten. Ki lehet, gondolom, ez az uracska, kinek olyanféle a neve, mint az enyém.

Várunk - - - eltelik öt, tíz perc, csak nem jő senki sem. Végre! megáll lent egy kocsi. Addig én már kisütöttem, hogy bizonnyal Aicard valami vidéki unokaöccse, ki őt látogatni jött, s most mai esténket el fogja rontani.

A poéta felszakítja az ajtót, kíváncsian néz reánk, majd átöleli a kis jövevényt, s homlokon csókolja - - - bemutat egymásnak:

Ms. Justh - Mahomed Bakouch, egy kis tuniszi princ, kit afrikai útjain szedett fel valahol a sivatagban, s akinek szüleinél több hetet töltött.

Olvas néki „Au bord du désert”[4] című kötetéből egy csomó költeményt, kivált azokat, ame­lyek az arabokra s az arabok és franciák viszonyára vonatkoznak. Bakouchnak nagyon tetszik - de éhes. Ebédelni megyünk, éspedig a Grand Café-ba cigánymuzsika mellett. Patikárius Ferkó játszik.

Igen furcsa coup d’œuil.[5]

Ketten (Bakouch és én) orientális fajból vagyunk, de azért a legkeletibb köztünk Aicard, és a legpárizsibb culture-re a kis arab (ki különben úgy hasonlít Patikárius Ferkóra, mintha öccse lenne).

A kis Bakouch a keleti nábobok azon fajtájához tartozik, kik el vannak ragadtatva, hogy fehér elefánt helyett egylovas kocsin járhatnak, s kik Mohamed földi paradicsomát a Café Americainnel cserélték fel. Zwickert hord. Nagy, színes plasztron, nyakkendő, feszes, igen feszes à la Paulus nadrág, feszes ujjú kabát, ruhájának minden darabja őseredeti francia szabótól került ki, egy olyan szabótól, kit még nem nemesített meg Poole vagy Nicoll hatása.

Argot-t beszél, szótárához a legtöbb szavat a bld. des Batignolles szolgáltatta, minden új kuplét betéve ismer, tudja a híresebb kokottok taksáját és a versenylovak pedigréjét, olvasni - - - nem, nem a Koránt olvassa.

Engem tulajdonképpen untat bavardage-a, s nem hallgatva oda, egészen a cigánymuzsikába megyek fel.

Végre 9-kor Aicard-ral fel Schärffenberg grófnéhoz s Némethy Emyhez.

Aicard majd egész idő alatt költeményeket mond - igen furcsa az öreg grófné, ki úgy látszik, fél nagy bodros fejétől, mély, fel-felharsanó hangjától.

12-kor pontban a Café de Paris-ban, hol Bacouch vár reánk, vele Aicard-hoz, champagne.

Reggel négykor összebarátkozunk Bacouch-sal, meghí a sivatagba, összeölelget, én beleülte­tem egy sapinbe - et dans ce moment Mahomed roule roule dans le sapin vers son hôtel garni, sous le ciel plein d’étoiles pâlis par les blafardes lumières du crépuscule du matin.

„C’est le petit bordereau” - voilà l’air chanté par l’arabe et qui - s’éteint dans l’aube mer­veilleuse.

Ce n’était que par trop loin du - levant![6]