Az éjszakai harc után nyugodt, verőfényes reggel. Hátra mégis kellemetlen utóízt hagyott, amelyet nehéz legyőzni.
Reggel Simivel azon gondolkozunk, mi történt volna, ha megmar. Én mindenesetre egy csomó levelet írok, aztán elkészítem a végrendeletemet - vagy akaratomat. Nem vagyon felett, de emlékeim felett, hátrahagyott irományaim felett rendelkezvén. Aztán az érsekújvári gyorsvonattal Bécs, az Orient-Expresszel Párizs-Pasteur, mint végső állomás. Tán mint legvégső. Egy furcsa kezdet még furcsább vége, egy bolondos élet után bolondosabb halál. Ha nyolcvanévesek leszünk, még akkor is emlegetni fogjuk ezt az éjszakát, az bizonyos.
Ez a kaland még közelebb hozott egymáshoz, éreztük, hogy csak egymást féltettük azokban a percekben, midőn nem volt kivezető út.
Simitől kérdem, mit érzett a percben. Azt mondja, le szeretett volna teperni az árokba, s rám ülni - úgy várni az „újat”.
Délután Aranyos Marótra, hol holnap főispáni installáció. Migazzihoz szállunk. A jó Migazzi felesége néném, sz. Marcibányi Antónia volt.
. . . . . . . . . . . . . . .
A családból még leányai, Irma, férj. Erdődy Imréné, és Antonie vannak ott, no meg Erdődy Imre. Velök Hunyady László -
. . . . . . . . . . . . . . .
Milyen irtóztató hosszú és unalmas huszonnégy óra lesz, evvel lakolok azért, mert már vagy öt napja, hogy jól érzem magamat.
Este, vacsoránál arról beszélnek, hogy milyen furcsa az, amit az újságban olvastak, miszerint valaki azért ölte meg magát, mert a természetet nagyon is szépnek találta.
. . . . . . . . . . . . . . .
Folytonos nyafogás különben - beteges, kihalófélben levő race, minden finomulás nélkül. Már a finomultság után való periódus. Már abból a korszakból valók mind, amidőn a fajnak már nem volna szabad egyedet létrehozni.
És mégis apprehendálnak reám a „Párizs elemeiben” a Marcibányaiakról írt passzusért, mintha ez csak reájuk vonatkozna - hát énreám nem szól? Vagyis nem csakis reám s az ő őseikre vonatkozik?
Ezek a leányok már abban a stádiumban vannak, mint a Faubourg csemetéi, hogy kinövéseit ne mondjam!
