V. r. u. Jean de Néthyhez, akivel gyalog az angol piktorokhoz. Ezek nem vártak minket, nagy zavarban, lévén mind a ketten „festői neglizsé”-ben.
Jean de Néthy megnézi képemet, amelyet Bunny elkészített (persze, Elwes az övét ismét levakarta).
Egészen el van ragadtatva képmásomtól, csakúgy, mint én. Nemcsak bámulatosan hasonló, nemcsak él, de egész egyéniségemet bele tudta egy mozdulatba (amint e jegyzeteimet írom) tenni, visszaadott színeimmel, vonalaimmal együtt.
Ha e jegyzetek sok év múlva meg fognak jelenni - így ígértem Bunnynek - e kép után (melyet ajándékba ád nékem - cadeau princier) készült eauforte, vagy rézmetszet lesz az élén.
Este Alastair Cary Elwes-zel madame Jameson konzervatóriumi páholyába vagyunk hivatalosak.
Ebéd után a Luxembourg-on át nekiindulunk Párizsnak, gyönyörű est, bámulatos színpompa. Megállunk a teraszon s némán nézünk magunk elé. Majd én beszélni kezdek tavaly ilyenkor átélt kendilonai életemről. Mily artisztikus, s mily víg volt. A minden esti cigányzene, a négy elragadó Teleki nővér, a négypáros bálok (mint urak Teleki László, Árvéd, Almásy Imre és én), midőn Teleki Bellának ültem, ki szintén arcképemet festette - a fehér akácok bódító illata, midőn egy este a négy nővér mindegyike fehér illusion ruhába öltözött, s díszül csak fehér akácvirágokat tett magára, úgy nézvén ki, mint négy gyönyörűséges menyasszony.
Aztán az eliramló tavasz, az elsárgult virágok -
Még beszélek, beszélek, midőn egyszerre csak ott áll előttem madame Attila de Gerando - Teleki Irén és Teleki Emma.
Aster nem tudta, mi történt, úgy megszorítottam a karját.
Banális mosoly az ajkon: „Hogy vannak, meddig maradnak még Párizsban?”
„Mily ritkán láttuk” a felelet.
Majd továbblebegnek - - - Az est leszáll.
„Menjünk, nyolcat harangoznak” és karon fogva ismét csak némán sietünk Alastairral az odéoni omnibuszállomásra.
Felmászunk a „bus” tetejére. Alighogy elkezd a nagy jármű robogni, egy fiatalember telepedik mellénk:
Reid amerikai festő volt, kinek Fuite en Égypte[1] című képe annyira tetszett a Szalonban. Kölcsönös bemutatás.
Hôteli érdekes szomszédomról, a nagy amerikai festőről, Harrisonról van szó, kivel majd minden este találkozom, s akin látszik, hogy hallott rólam, s szeretne megismerkedni velem - csakúgy, mint én vele. De a dolog mind csak ennyinél marad.
A jó Isten tudja, miért.
Az idén Harrison egy kevésbé érdekes képet állított ki, mint rendesen, Reid azt mondja, jobb lett volna, ha nem ad ki semmit keze alul, mint olyan dolgot, ami nem méltó hozzá.
Reid meghí atelier-jébe, sajnos, nem lesz belőle semmi; már most, nincs időm újabb ismeretségeket kötni.
A boulevard-nál mi leszállunk a vehiculumról, elbúcsúzva az amerikai piktortól, én tán egy élet folyamára.
A konzervatóriumban. Madame Jameson, ctesse de Granval, comte de Gayerat, Alastair és én a páholyban.
Bach Mattheus Passiója. Bámulatos mély zene. Hiába, csak a klasszikusok között ez a legérdekesebb s legkevésbé banális zeneszerző. Sőt, méltán egy vonalba esik Beethoven, Schumann és Wagnerrel.
A házban még a híres comtesse de Chambrun, vele Némethy Emy.
Hangverseny után Shakespeare-rel a Café de Paris-ba, hol randevú Jean Aicard-ral, kivel Tastaertet s Mohamed Bakoucht találom.
Tastaert, a Victor Hugo nemzeti kiadásának igazgatója, igen rokonszenves, egyszerű, vagy huszonnyolc éves ember, a kiadók rendes póza nélkül.
Mindnyájan egy kocsin (tökéletesen egymás hátán) Aicardhoz, ki otthon arab kosztümbe öltözik, s úgy mond el verseket az „Au bord du désert”-ből.
Persze, már megint pitymallik, mire szétmegyünk.
[1] Menekülés Egyiptomból
