Reggel Simi nagyon lehangolt, jegecesednek lelkében a maróti benyomások. Kicsinyesnek, utálatosnak látja azt a pályát, amelyre családi tradíciói utalják. Fáj neki - még nem szokta meg.
Este cserkészni megy, én eléje. Azt mondja, az egész pürsch[1] alatt tele volt a lelke olyan gondolatokkal, amelyek a „taedium vitae”[2]-re visznek. Nem érdemes ezen szomorkodni - ember az ember. Voilà tout!
Egynehány meg pótol a többiért.
Vacsora alatt a verebélyi második malacbanda játszik.
Hamarral beszélünk Simiről. Úgy látszik, szereti őt mégis, mert már úgy érzi, hogy vége a dalnak. Azt hiszi ő is, hogy nagy zenei talentum, amelyért kár, hogy nem fejlesztik.
Még tán nem késő. Ki tudja?
A cigány csak játszik -
„Hátha felvinnők a présházba?” kérdi Simi „hátha feltámasztanánk az őszi hangulatokat?”
„Menjünk” mondom.
Fél 11. Petróleum fáklyákkal elől pár fiú, utána a banda, majd mi, koromsötét éj.
Lebeszélnek (Hamar is, Kálmán, a tiszttartó is). Belátjuk, hogy úgyse látnánk semmit, így nincs miért mennünk.
Visszafele úton.
A kastély előtt fáklyafénynél tánc. Én is járom - mert Simi már nagyon elázik, fel akarom így támasztani „álmaiból”.
A Rákóczi-indulóig megy a dolog - utána mind szétoszlanak. Simi hóna alá kapja a hegedűt, két kontrás és egy brúgóssal megint csak le a parkba.
Hangzik a nóta, szívja a lelket!
[1] cserkészés, osonás
[2] világfájdalom