Reggel Simi nagyon lehangolt, jegecesednek lelkében a maróti benyomások. Kicsinyesnek, utálatosnak látja azt a pályát, amelyre családi tradíciói utalják. Fáj neki - még nem szokta meg.

Este cserkészni megy, én eléje. Azt mondja, az egész pürsch[1] alatt tele volt a lelke olyan gondolatokkal, amelyek a „taedium vitae”[2]-re visznek. Nem érdemes ezen szomorkodni - ember az ember. Voilà tout!

Egynehány meg pótol a többiért.

Vacsora alatt a verebélyi második malacbanda játszik.

Hamarral beszélünk Simiről. Úgy látszik, szereti őt mégis, mert már úgy érzi, hogy vége a dalnak. Azt hiszi ő is, hogy nagy zenei talentum, amelyért kár, hogy nem fejlesztik.

Még tán nem késő. Ki tudja?

A cigány csak játszik -

„Hátha felvinnők a présházba?” kérdi Simi „hátha feltámasztanánk az őszi hangulatokat?”

„Menjünk” mondom.

Fél 11. Petróleum fáklyákkal elől pár fiú, utána a banda, majd mi, koromsötét éj.

Lebeszélnek (Hamar is, Kálmán, a tiszttartó is). Belátjuk, hogy úgyse látnánk semmit, így nincs miért mennünk.

Visszafele úton.

A kastély előtt fáklyafénynél tánc. Én is járom - mert Simi már nagyon elázik, fel akarom így támasztani „álmaiból”.

A Rákóczi-indulóig megy a dolog - utána mind szétoszlanak. Simi hóna alá kapja a hegedűt, két kontrás és egy brúgóssal megint csak le a parkba.

Hangzik a nóta, szívja a lelket!