Reggel Néveden templomban. A járásbíró, valami N. nevű úriember ebéden. Ebéd után nagyszerű fényképezések, a tajnai tűzoltóság, mi Simivel és Gazsival, a tajnai bandérium stb. stb. Hat óra felé Hamarral (kit napról napra jobban sajnálok, hogy elmén) Verebélyre, meg akarva nézni a postamester, Nécsey fiának új küldeményeit. A fiú, úgy látszik, nagyon haladt, e vázlatok már határozott, s pedig modern tehetségre mutatnak.

Az egyik egy Mater dolorosa, igen realisztikusan megfestve, arca megtört, ólomszínű, vereses szemeiből kialvó élet, lemondás beszél. Vértől elfutott kezeivel, görcsösen szorítja mellébe a hét éles tőrt - a nyomor arcán, mint kezein, mint egész testén.

Mély hangulatú kép, színezésben, azt találom, Puvis de Chavannes - s a modern angolok hatása alatt.

A másik arckép reflex fényvetéssel megvilágítva à la Besnard.

A harmadik egy Sainte Anne, igen realisztikusan tartva.

Érdekes éppen a misztikus tárgyú képeknél az erős igazságszeretet, amelyet ki akar fejezni, így olyan hangulatot kap az ember olyik vázlatából, mint egy orosz novellából.

Roppant örömmel jósolok neki jövőt, az öreg Nécsey pár ott áll oldalamon, hálásan, némán - -

Szegény öregemberek meghatnak, de nagyon.

Míg Nécseyéknél vagyok, zuhog a zápor - - kijőve gyönyörű idő.

Elragadó szép a paysage, világoszöldek a mezők, esőcseptől ragyog a fű, fa - balzsamos illat, éles, erős levegő.

Kezemben Hubay Jenő egy levele, amely csupa jó hírt tartalmaz. A tájkép mintha csak lelki­állapotomat fejezné ki.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Este vacsora után Gazsi muzsikál, éspedig valószínűleg utoljára nékem az idei tajnai szezonban. És az asztal körül (óh szerencsétlen véletlen) a névedi pap (Pater simplicius), a két titkár, és a verebélyi járásbíró.

Simivel tele vagyunk érzéssel mind a ketten, s íme itt köztünk és érzéseink között az idegen. A szörnyű, a kiállhatatlan, a borzasztó idegen.

E percben lehetetlen udvariasnak lennem velök. Unom őket e percben (Hamart kivéve mind), az az érzés, hogy szellemileg, érzelmileg, ízlés és finomultság szempontjából alattunk állanak, tűrhetetlenné teszi őket e percben, midőn legbensőbb, legszentebb hangulatainkkal vagyunk szemközt.

A tavasz illatába kapadohány bűze vegyült.

Erről különben egy bizonyos fokig Simi maga tehet. Nem bírja ezt a kategóriát (nem szociális, de szellemi s műveltségi kategóriát értek) illő távolban tartani. És így nemegyszer a legmélyebb hangulatainkat tönkreteszi egy ilyen típus. Most is - - ott ülnek sorra álmosan, kelletlenül, azt hivén, kötelességük ez.

Egyedül, egyedül, egyedül vágyakozom lenni, egyedül óhajtom hallani a Simi zenéjét.

Szeméremérzet vesz rajtam erőt szemben velök. Szégyenlem, hogy érzek, hogy szeretni, lelkesedni bírok, szégyellem, hogy hoztam le valamit abból a tűzből, amely előttük isme­retlen, szégyellem, hogy művész vagyok. Unom, unom őket.

Unom, mert nem érthetnek meg, nem láthatják be, hogy mi és ők más szempontból látjuk, érezzük a világot, nem érthetik, hogy egy világot nyit meg ez a zene minékünk, amit nem illik hozzánk előttük feltárni.

Most a nótámat húzza Gazsi, szégyenlem ezt is, pedig szeretnék felengedni e dalban. Vajon mit hisz ez az ostoba járásbíró rólunk, hogy olyan gúnyosan s csodálkozva néz reánk pápaszemes savószínű szemeivel.

Nem ettem ám én kérem gombát, igazán nem vagyok olyan sült bolond, mint ahogy kinézek. Pedig a nóta csak visz, most Simi és Gazsi együtt játszanak, de olyan szédítő gyorsasággal, hogy énbennem minden idegszál külön rezdül meg.

Visznek, visznek - amazok pedig mintha üldöznének, olyan érzés fog el, csak süllyedne el az űr, hogy egyedül lehetnék!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Végre a raseurök[1] is (a kis „tapintatos” titkár és a járásbíró) elszállingóznak, mi pedig összeszedjük a bandát, lemegyünk a kastélyhoz egész közel levő úgynevezett négyezer forintosba (lugas!).

A felfuttatott faalkotmányon keresztül a sűrű sötét éjbe merülő park alig látható körvonalai - -

A banda csak játszik mélyen, elragadóan, énbelőlem a visszafojtott érzés kitör: tökéletesen kiengedek. Itt már nincs olyan, aki előtt meg nem mutathatnám azt, amit érzek - -

Kinn sötét az éjszaka, szívem halkan, elszorultan dobog, távoli mennydörgés, s alig hallható zene a kísérete - - lassan-lassan kifakad az érzés is belőle, szétfolyik tengerré, amelyet elnyel az éjszaka sötét csendje.

Simi odadől az asztalra, nem látni semmit, csak néha villan fel szivarának parazsa, meg-megvilágítva megnyúlt vonásait - -

Egyszerre csak az öreg fiú énekelni kezd, nagyon tetszik neki a nóta:

„Már én többé, már én többé juhászlegény nem leszek,
Kalapomhoz, kalapomhoz kakastollat nem teszek,
Mert a kakas kukorékol hajnalban,
Elhangzanék a rózsám ablakára.”

Hangja lassan, mélyen, nyugodtan hangzik - - a dalt, zenét, érzést viszi az éj szellője - - egy árva tücsök cirpel - - tisztul az ég, hajnalodik.

Oszlunk - utoljára.

Négyre ott ülök íróasztalom előtt s írok.

Fényben úszik minden, felhőnek, éjnek, zenének vége. Aranysugárban fürdik a tavaszi reggel, pacsirta hasítja át a leget - - a nap korongja izzón felmerül, fénytenger előttem, fényben úszik a világ - -

Csak a szívben csend, űr, sötétség.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -