V. r. u. Munkácsyhoz, akit nagy munkában találok.

Vele rémítő hófuvatagban Taine-hez, majdnem egy óráig kocsizunk.

A magyarországi intérieurökről van szó. Munkácsy nem talált egy szépet sem, pedig jó csomót bejárt „diadal” útjain.

Azt mondja, letelepedne nálunk, de hát akkor Pesten is kellene atelier-t építenie, s el kéne adnia a párizsi hôtel-t, ez pedig igen sok bajjal járna.

Azt hiszem, nem gondolt soha komolyan erre, de nem is gondolhat, ha egypár évet nálunk töltene, elfelejtenék itt, s kijönne divatból otthon.

Kérdezősködik, kik a mai kiválóbb írók (abszolúte nem ismer ti. az újak közül senkit). A költők közül felemlítem Reviczkyt, Kiss Józsefet, az elbeszélők közül a „modern” gárdát, egyeseknek, így Gozsdunak még nevét sem hallotta.

Patent hazafiság.

De nemcsak az írókkal, de a festőkkel is így van, alighogy tudja azt, hogy Feszty, Spányi festenek.

Megérkezünk Taine-hez. Az öregúr nagy udvariassággal fogadja. Erre az egy fogadtatásra Munkácsy büszkébb lehet, mint az összes amerikai tam-tam-os orációkra.

Nem tudom különben, hogy megértette-e.

Madame Taine elmondja, hogy a Cazalisokkal (kikkel ma a Français-ba megy) sokat beszélt rólam.

A Taine család el van Mary Robinsontól ragadtatva. Geneviève szeretné megismerni.

Taine ezalatt Munkácsyval Flaubert Herodiade-járól beszél, ajánlja neki elolvasásra, mert­hogy az író a farizeusokat egészen úgy állította be, mint ahogy M. megfestette. Munkácsy még nem olvasott semmit Flaubert-től, attól fél, hogy nem értené meg.

Beszélnek Samuel Pozziról, kinek nagy tudományán kívül az a nevezetessége, hogy olyan végtelenül fiatalnak néz ki, negyvenhét éves és huszonötnek tartják.

Munkácsy azt mondja (tout à fait apropos des bottes),[1] hogy a színésznők gégéjét ő szokta rendesen gyógyítani, ez az utolsó nevezetessége.

Óh tapintat! Egy percnyi kínos csend, csak mlle Taine nem érti (szerencsére), miért hall­gattunk el... Taine kezd beszélni, gyorsan átvive a társalgást Munkácsy utolsó művére. Csakis arról magáról lehet, ki ügyetlenséget követ el a társaságban beszélni tüstént az ügyetlenség elkövetése után, anélkül hogy az illető meg legyen sértve.

Majd 1¹/₂ órát ültünk náluk. M. első látogatása kissé hosszúra nyúlt. Estém igen érdekes volt. A Café Voltaire-be mentem, hol Jean Berge egy irodalmi társaságban („sur courte échelle”[2]) pár hét múlva megjelenendő „Les extases” című kötetéből olvasott.

Az első emelet egy nagy chambre séparée-jában voltunk. A két ablak között óriási dob, a falakon Mistral s más írók arcképei.

A fal mellett hosszú asztalo!k s bársony kanapék. Amint ezek a fiatal írók egymás után felvonultak festőien rendetlen ruháikban, kócos fejeikkel, álmatag s élvektől és nélkülözéstől fáradt szemeikkel, eszembe jutott az Henri Murger kora, a Bohème

És - Musette sem hiányzott, hogy teljes legyen a szellemi omnibusz.

9 óra felé Jean Berge oldalán megjelent az igen modern színekbe öltözött s modern gondolkozású mai Musette: az Alcazar d’hiver Marcingyja.

Lent az Odéon előtti téren a Quartier Latin nyüzsgése, néha-néha egy idáig felhangzó kuplé vagy kórus - idefenn pedig lelkesedéstől, nagyravágyástól ragyogó szemek.

Ez a városnegyed mégiscsak a legérdekesebb Párizsban, ez a Musset, ez Georges Sand, ez Chopin negyede.

Ez a hangulatos Párizs.

A poéták, írók gyülekeznek.

Charpentier (kis, piciny regényíró), az egylet elnöke bemutatja magát nekem, és megnevezi az érdekesebb típusokat. Itt van Germain-Lacour (poéta), itt Lemoelle, poéta, Fouquet, de Gayffier, ms. de Sainville stb., stb.

Egypár percig nagy zavarban van a társaság, mert lokalitásait egy igen jókedvű s kevésbé literális társaság foglalta el. Visszakövetelik helyiségeiket, a két kolónia emberei most összevegyülnek, s egy percig a szellemi és testi régale[3]-ra jött két társaság eggyé válik, lármázik mind, külön minden egyes tagja.

Végre megegyeznek - s a s. courte échelle dicsőségesen bevonul templomába.

Charpentier az elnöki széket elfoglalja s nagy komplimentumok között felszólítja Jean Berge-et, hogy mondja el verseit.

Jean Berge felel. Előbb figyelmezteti a gyülekezetet, hogy ez tulajdonképpen csak próba, miután most turnéra megy Amsterdamba, Bruxelles-be stb., úgy, mint ezt az utóbbi időkben Coppée és Jean Aicard divatba hozták.

Ezután a modern áramlatokról beszél, három irányt említ fel a mai költészetben, az egyik, amelynek Sully Prudhomme, a másik, amelynek Leconte de Lisle, a harmadik, amelynek Verlaine áll élén.

Ő egyik iskolához sem sorozható, s magát önállónak tekinti. Aztán beszél az utóbbi év három, Lemaire-nél megjelent poétájáról: Lemoelle, Germain-Lacour és Fabiéról, akik közül a két első jelen van.

Végre verseinek elmondásához kezd. Márciusban megjelenendő s „Extases” című kötetéből mond pár költeményt. Egypár igen szép, filozofikus alaphang, il voudrait être optimiste, mais ne l’est pas de tout.[4] Keserű alaphang - keserű mosoly, erőszakolt megnyugvás.

A szomszéd szobában ezalatt a jó nyárspolgárok oly végtelen lármát csapnak, hogy nemegyszer saját szavunkat sem halljuk. Berge nervózus, nem akarja folytatni az olvasást, s aztán meg úgy érzi, hogy publikuma nem érti meg.

Minden egyes vers után abba akarja hagyni, dühös pillantásokat vet jobbra-balra, csak hosszabb nógatás után végzi be a felolvasást.

Utána Germain-Lacour és Lemoelle mondanak pár verset.

Végül Gayffier mondja el maxime-jait.

Igen furcsán hat az Extases de l’esprit-nek (ez Berge egyik könyvének címe) felolvasása a szomszéd terem bugrisainak állatiasan eksztatikus lármája kíséretében.

Innen Jean Berge-zsel, a kis Marcingyval és ms. de Sainville-lel (ki festő) a Café de la Paix-be.

Berge nervózus, szekírozza a kis Marcingyt, kit azonban ez az état d’âme nem lep nagyon meg. Közönyösen eszi a rendelt osztrigákat, s csak néha-néha simítja végig Berge hosszú haját, petit fou[5]-nak nevezve őt.

Berge megunja, s hazalódítja az éhes és rapace[6] donnát.

Olyan rossz kedve van, hogy ms. de Sainville-lel is kellemetlenkedik, aki szintén elmegy.

Most aztán egyedül maradva vele, hazakísérem, s hamvadó tűz mellett raisont beszélek neki.

Hálószobájában két óriási karosszékben letelepedünk. A kandallón óriási lámpa, amelyiknek fényét lila színű abatjour fékezi, a kandalló párkányon mindenféle parfümök és festékek a koronkénti „passante”-ok iránti figyelemből.

A halvány lila színű fény végigtáncolja a világos színekben tartott nagy szobát, s misztikus fénnyel veszi körül a poétát, ki most egy hosszú selyemingbe bújva, beletemeti kondor hajú éles profilját két kezébe, s bolondul - alig tudom észre téríteni. Nem tudná okát adni, hogy miért ilyen. A mindnyájunk betegsége ragadja meg, szeretne sírni, szeretne fejjel nekimenni a falnak. Miért? Ki tudná?

Olvastatom. Elmondja kedvenc verseit, most sokkal jobban és nyugodtabban, mint az előtt. Lassan-lassan megnyugszik. Most én mondom el regényem meséjét, mind nyugodtabb lesz, s végre a másik extrémbe esik, majd kirúgja a ház falát jó kedvébül. Csupa szellem és kacaj. Miért? Ki tudná?

4-ig nála, ezalatt láttam vagy ötféle Jean Berget-et, s mind érdekelt.