Átmenve a rue Francois I-én, beszéltem Waddingtonok portásával, hogy megkapta-e már Charles címét. Bámulva s majdnem ijedten hallom, hogy Charles ma reggel megérkezett. Egy kártyát hagyok nála, hogy az estét vele töltöm, maradjon otthon.

Encore un! Après R. de Mailly Ch. Waddington. Que c’est gaie la vie[1] - -

Jablonowskához, absagolni[2] ebédjét (ma estére meghívott, de hát volna-e a világ olyan ebédje, amit vissza ne utasítanék ezért a recontre[3]-ért!) A hercegné izgatott, kellemet­lenségei voltak az utolsó napokban. Egy szalonban egypár dáma, többi között a fennebb említett de la Lande, impertinens volt vele (apropos mariage Maurice-Terka). Nála marquise d’Osmond és madame Kremnitz.

Mad. d’Osmond. Dacára minden históriájának, még mindig a Faubourg levegője áramlik ki egyéniségéből.

Madame Kremnitz. Igen szókimondó, de amellett jó modorú öregasszony. Olyanféle genre, mint Pailleron duchesse-e az „Ahol unatkoznak”-ban.

Először is elővesszük hármasban a hercegnőt, hogy ezeket az ostoba históriákat úgy szívére veszi. Igen jól mondja a marquise, hogy az, aki magát a nagyvilággal szemben gyávának mutatja, az el van veszve, azt eltiporják.

Aki szánalmat remél, megvetést talál!

Aztán madame Kremnitz veszi elő. Mert féltékeny vejére, s ügyetlen vele szemben. Az lesz a vége, hogy össze fognak veszni, s akkor örökre elszakad leányától.

Neki tapasztalatai vannak e téren, már két leányát adta férjhez. Eleinte a vő előtt hidegnek kell az anyósnak mutatnia magát, s nyájasabbnak kell vele, mint leányával szemben lenni. Lehetőleg az első pár hónap alatt távol kell a fiatal pártól maradni, később aztán maga a fiatal férj jő anyósához segítségért s tanácsért. Ezt a pillanatot nyugodtan s rezignálva be kell minden anyósnak várnia.

A hercegnő belátja, s jövő héten minden bizonnyal a Riviérára fog menni. Időközben Terka megérkezik. Napról napra szépül, még sohasem láttam olyan szépnek.

Férje nélkül jött, anyja tán egy percig folyton csókolta - este majd az ebéd alatt hideg lesz vele szemben. Szegény Terka, azt hiszem, hogy az egész históriában ő szenved legtöbbet. Elég keserű mézeshetek!

Este 9-kor Charles Waddingtonhoz.

Ott álltunk egymással szemben némán, szó nélkül, csakúgy, mint akkor, midőn öt esztendeje elváltunk.

Mintha csak mindegyikünk annak az öt hosszú esztendőnek a nyomát kereste volna a másik arcán.

Charles szólalt meg először nyersen, határozottan, csakúgy, mint azelőtt. - Eh bien nous voilà de nouveau ensemble, comme avant![4] -

- Oui nous voilà.[5] - Ez volt az egész, amit e percben mondani tudtam. A szó megakadt torkomon.

S most leültünk a kandalló mellé, némán belebámulva a tűzbe.

S nekem annyi minden jutott eszembe!

Zürich - a flunterni rózsás erkély, a tanulónők - Bendlikon! - S az a bizonyos éjszaka, amidőn Charles szkiffjén (amely csak egy személyre készült) nekiindultunk egy éjszaka a tónak. Bendlikonból Zürichnek. Óriási vihar, villám villámot ért, koromsötét éjszaka, óriási hullámok, amelyek tetején végigfütyült az orkán.

Paulinával vacsoráltunk - des impressions roses![6]

Vacsora után neki a tónak! A partra úgy feljött a víz, hogy Charles ölbe vitt a szkiffbe (ő boot costume-ben volt, én fulldressben).[7] Elindultunk. Fel és le a hullámok tetején - minden egyes hullámmal mintha elsüllyedt volna a csolnak. Én dermedten, félig letargiában ültem a csolnak orrán, Ch. evezett. Egyikünk sem tudta, miért indultunk el. Hallgattunk s éreztük, hogy tán nemsokára - vége a dalnak.

Tart tovább - megmenekültünk.

Aztán eszembe jutottak azok az órák, midőn óraszámra elfilozofáltunk, s a különben oly zárkózott embergyűlölő fiú reményeiről (akkor még voltak) s bálványairól beszélt.

Elmúlt ez is - s vele 5 hosszú esztendő, ez idő alatt nem hallottunk egymásról semmit. Ch. senkinek nem írt, még családjának sem.

Egyszerre csak felnéztünk mind a ketten a tűz mellől.

S aztán elmondta, hogy milyen ma. Csakolyan, mint akkor volt, csak élesebbé váltak jellemzetes vonásai.

- Je suis plus sceptique qu’avant, voilà tout sur mon compte -

- Et ta philosophie? -

- Endormie bien endormie, par exemple. Je suis usine, chevaux, chien, ouvriers; je n’ai pas d’intimes, pas d’amis. Je vois deux fois par an ma famille. Je suis seul et je suis content -

- Oui puisque ta solitude est dans ce moment voulue, mais s’il t’arrive ce malheur de devoir être seul? alors? -

- Je suis content d’être comme je suis, j’abhorre la société, je n’aime pas Paris, la solitude, ce tout ce que je veux encore de la vie -

- Et la vie? -

- J’adore ma vie -

- Et la, vie l’adores-tu aussi?

- Pourquoi pas? -[8]

Szembenéztünk - végtelenül szántam.

Egy ember, ki leszámolt az élettel - s még él.

Ez a legnagyobb tragikum.

Midőn elbúcsúztam s megfogta kezemet, egy percre azt hittem, kitör a lelkéből mindaz, ami egész súlyával ránehezedik, egy percig végtelenül gyöngéden nézett reám - aztán hirtelen megrázva kezemet így szólt: „Tu viendras le printemps chez moi à la campagne pour un ou deux jours - est-ce un sacrifice? -”[9]

Hallgattam, egy világért nem tudtam volna egy szót szólni.

- Je te télégraphirai quand j’aurai deux jours pour moi - pour nous -[10]

Pár percig - kiérve az utcára - alig eszméltem.

S még azt mondják - vannak ilyen szamarak is -, hogy ma már nincs tragikum.

Mi ehhez egy Othello jajgatása - csak jajgatás.

Ez a néma, panasz nélküli rezignáció irtóztató - hogy felocsúdjak e mindent felölelő letargiából, a boulevard-on megyek.

S mind e lárma, e kacaj nem jut odáig, hogy elhallgassa s betöltse azt a néma űrt, amellyel a szegény Charles rideg zárkózottsága betöltötte egész lelkemet.