Az egész délutánt a két angol piktornál töltöttem, igen jólesett egy kissé kipihennem maga­mat, s valahol egyszer kiülni egypár órát jó magyar szokás szerint. 86 rue N. D. des Champs laknak. Igen nagy atelier, bár csak oldalvilágítás, mégis úgy hat, mintha plein air atelier lenne.

Csak Bunny volt ott, hogy megérkeztem.

Festett.

Szemben a bejárással egy algíri nagy plein air kép, amelyet egy barátjától kapott. Alatta pia­nínó. Az egyik sarokban igen csinos emplacement,[1] orientális szőnyegekkel fedett kerevet, melynek hátterét bambusz szövet képezi, mely a nagy üvegfal egyik oldalán annak majd közepéig felfut.

A kerevet egyik szélén török állvány, rajta tőrök, legyezők stb., stb. Az atelier túloldalán kék, színehagyott szövetből sátor, ebben lakik a piktor.

A falon mindenütt skiccek s félig kész képek.

Az atelier közepén a teremtésben levő kép. Nagyon érdekes s egészen eredeti.

Sziklás, szürkés ködbe futó táj. Az előtérben kékes fényben úszó három félmeztelen boszor­kány táncol egy kopár kiszáradt fa körül, amelynek egyik gallyán magányos holló krákog. A fa alatt tűzrakás, amelynek vörös, meleg fénye bámulatosan olvad bele az egész képen átömlő szürkéskék, hideg misztikus derengésbe. Mutat a tárgyról pár skiccet is. Tulajdonképpen egy ismert festőre sem hasonlít, tán Doréra kissé a fény kezelésmódja, s a színekben egy parányit Puvis de Chavannes-ra? - De nem - ezt csak rossz szokásból mondom, azt hiszem, egészen eredeti a felfogás. Barátjától, Alastair Cary Elwestől is mutat egy vázlatot, amelyből azonban ítéletet képességeiről levonni lehetetlen.

Míg Bunny lát festeni, én Rollinat-zok neki, midőn aztán belefárad a festésbe, ő zongorázik. Azt hiszem, jól játszik, de olyan jól, majd mindegyik darabba belesül.

Különben kifejti, hogy míg valakit jól nem ismer, nem tud neki játszani. Mennyire angol ez a mondása.

Sőt - nemcsak angol, hanem emberi. A zene, legalább az érzett zene, szó nélküli konfidencia; így tehát muzsikálni igazában csak intim embereknek volna szabad.

Five o’clock tea. Vie de bohème - anglaise.[2] Megérkezik Cary Elwes s még egy amerikai festő, kinek nevére nem emlékszem. Cary Elwes és Bunny most együtt játszanak pár darabot Csajkovszkijtól és Schumanntól. Elwes nagyon jól hegedül, keveset tud, sokat érez, s érdekes, ahogy a darabokat érzi.

Egyáltalán különös fiú. S ebben a művész menázsban megint látom azt a furcsa tüneményt, hogy a nagy vállas vagy hat láb magas Bunnyt tökéletesen papucsa alatt tartja a másik ideges, gyengének látszó Elwes.

Hiába, csak mi tudunk már akarni, mai napság, mi nervózus és neurózus szubjektumok.

Különben az a természetes, hogy az olyan egyszerű, naiv s nagyon férfias atlétaszerű egyé­ni­séget társa, kinek minden egyes idegszála külön akar - s külön érez, fogja vezetni - de mindig.

Ezalatt leszáll az est, az atelier vonalai elmosódnak, a pianínón két pislogó gyertya alig világítja meg a játszókat, a háttér egészen ködbe merül, s minden szürkés színt ölt fel.

Csak egypár kép emelkedik ki a ködből, s tisztábban már csak a „dance of witches[3]” látszik, amely most mintha megelevenedne, mintha a sovány, zörgő csontú boszorkák táncra perdül­nének, mintha a ropogó rőzsék sárgás lángja végignyalná kiaszott tagjaikat, s mintha a holló fent a recsegő fák kiszáradt, tar gallyai között elkárogná a boszorkáknak élettörténetét -

A piktorok a danse macabre-t[4] játsszák, mind a kettő elfelejtette már, hogy előjátszik, fütyül, sivít a hegedű, peng, kattog a zongora - s zúg a háttérben a teaüst, barátságosan megvilágítva kékes, alig látszó lángjával az atelier egyik sarkát -

Ez is hangulat.

¹/₂ 7-kor haza.

Este előbb Noël Goldsmithnél, aztán fel a Battignolles-ra, a Divan japonais-t nézem meg és néhány más kávéházat. Végül a Chat noir-ba, hol Kiss Aladárt találom Fragerolles (az egyik Chat noir-i énekes!) és gondolom, egy Polignac társaságában.

Fragerolles iskolatársa volt Aladárnak.

Igen furcsa volt itt ezzel a két faubourg-i úrral lenni. Bár Aladárból kiüt a magyar vér, otthonosabban érzi itt magát, mint a másik.