Délután Rupert Bunnynél. Ez a fiú határozott tehetség, azóta egy vázlatot készített, amely meglepő: kékesszürkés elmosódott háttérből meztelen női alak lép elő, amelynek sovány aktja majdnem összefolyik a ködös levegővel. Csontos halálfejszerű arcáról rózsaszínű fátyol lóg két oldalt, amelyet messze kifeszít maga mögött csontos kezeivel. Mintha csak e rózsaszínű fátylon lebegne. Bámulatosan hull a kép felső részének e szürkéskékes rózsaszíne az alsó rész éleszöld gyepére. Diszharmonikus és harmonikus egyszerre. Note Wagnerienne en peinture.[1]

Nagyon rábeszélem, hogy e vázlatot dolgozza ki.

Este Louise Readhez. Ott az ismerősök közül a ház leghívebb barátja, Letournon.

Sokat beszélnek mlle l’Oiseau-ról, ki Daniel Lesueur név alatt ír, s egy ignoble könyvet adott ki, a könyv címe: L’amour d’aujourd hui[2]. Tartalma: a szerzőnő bosszúja. Egy fiatalembert tesz benne úgy látszik tönkre, ki házasságot ígért neki. Maga Lemaire (a híres kiadó) is úgy megharagudott reá (megjelenés előtt nem olvasta az opust), hogy visszavette a könyvpiacról, s így csak az első kiadás jött forgalomba.

Sokat beszélnek Mary Robinsonról is, ki a szalon egyik habituée-je, s kinek egy kötet verse James Darmestetter fordításában e napokban jelent meg, s nagy sikert aratott. Darwinista versek, tán az elsők eddig.

Megnyugtató világnézlet, a szerzőnő az evolúcióban reménykedik, s úgy, amint az állatból ember lett, reményli, hogy egyszer majd az emberből valami tökéletesebb lény fog származni.

Este Munkácsyéknál. ³/₄ 11-kor érkezem, azt híve, hogy nagy soirée van náluk, s ekkor már egy része hazafelé gravitál a társaságnak. Ott Zichyék, Hohenlohe, mlle Némethy, Széchen, s az angol és német követség egypár tagja. A nagy szalonban voltunk.

A Munkácsy-szalon

Főleg Munkácsyval beszélek, ki sajnos, nem tudja érzéseit szavakba foglalni, s így nem érdekes az, amit mond. Többen zongoráznak, végül énnekem kell pár magyar darabot elkö­vetnem. A Mester is belemelegszik, s elfütyüli zongorakíséretem mellett a „Nagypénteken mossa holló a fiát” s még pár más nótát.

Ha fütyül, akkor érzem meg leginkább egyéniségét, amely komor, nagyszabású, de filozófikus nervózus mélység nélkül.

Milyen különbség Munkácsy és Antokolszkij színei között is. Az előbbi sötét bordó és pávaszín, utóbbié sötét almazöld és fraise écrasé.[3]

Mindkettő mély, de az egyik hideg, a másik a lehető legmelegebb tónusban az.

A szín pedig egyéniséget is fejez ki, s kivált így művészeknél.