Délután Antokolszkijéknál, csak A.né van otthon, megmondom neki, hogy szombat du. Sarah-val férje atelier-jébe megyünk.

4-¹/₂ 7-ig Jean Berge-nél. A fiatal írók folyton jönnek mennek.

Többi között: Fouquet, egy angolosan kinéző unalmas típus. Aztán comte Ostrorog és ms. de Gayffier, az előbbi egy igen csinos kis novellát olvas fel.

Jean Berge megígérteti velem, hogy új revue-jében, amely a Revue artistique és littéraire- és az Indépendant-ból lesz egyesítve, rendesen írni fogok. Megígérem, de hogy lesz a francia nyelvvel?

Este cigányokat megyek hallgatni a Café Orientale-ba.

Egészen más világba visz ez a zene. A mi naiv, meleg, még az érzési stádiumban levő világunkba; s bár maguk ezek a cigányok nem rokonszenvesek, mégis fel tudnak melegíteni, s átengedem magamat itt oly ritka szubjektív érzéseimnek. Eszembe jut az én jó kis Palim, s azok az órák, midőn mecum solus - voltam annyiszor, de annyiszor. Azok az órák, amelyek­nek hangulatai annyiszor kétségbeejtettek volna, ha a fájdalomnak nem lenne meg mindjárt vigasza önmagában. Tán ez a művész egoizmusa.

Ez az üröm, amellyel a művészet tölti meg lelkünket, édes.

Kiérve a boulevard zajába, éreztem a végtelen különbséget a két hangulat között - odabenn ez a síró hegedű csak érzésről beszél - idekünn a lármás, sziporkázó, illatos tömeg - csak ennek ellenkezőjéről.

Otthon jobb, itt könnyebb az élet.