Du. Sarah-nál.

Háromszögletű sárga és kék selyemből készült polichinelle[1] sapka a fején. Testét lilaszín peluche és halványzöld selyem betétű négligé fedi.

Különben „Sarah - bon humeur”.[2] Csicsereg, nevet, vidám, mint a Tosca első felvonásában. Szinte versenyt dalol madaraival, kiknek csiripelése me donne sur mes nerfs.[3] Amit tüstént ki is fejtek neki. Nem értem, hogy lehet egy ilyen finom idegű, szubtilis asszonynak még egy hétre is „madárszenvedélye”. Az vigasztal csak meg, hogy egy hét, már undorodni fog volière-jétől s a galambok werden verspeist![4]

Eközben megérkezik Georges Clairin (Jojotte, mint ahogy művésztársai nevezik).

Magas, szálas ember. Igen finom, par excellence gaulois arcél. Keskeny, hajlott orr, magas hom­lok, finom szájszél, Henri IV. szakáll és bajusz. Nyílt, derült szemek, un type franche­ment joyeux.[5]

Nagy magyar, a három év előtti művészkirándulásban részt vett ő is. Emlegeti a Pulszkyakat és Szemere Attilát.

1¹/₂ óráig nótáztat, bár semmi kedvem nincs hozzá, mert a Sarah madarai olyan utálatos lármát csapnak, hogy alig hallom, amit zongorázok.

Meghí atelier-jébe, most Mounet Sullyt festi Hamlet kosztümjében.

Ezalatt Sarah átöltözik, s elragadóan mond el egypár verset Mary Robinsontól, akinek költeményeit én hozom el neki.

Megmutatom Sarah-nak a keresztet, melyet már nyakamon hordok egy „Tosca zöld” moir pántlikán.

Sarah nem hiszi, hogy örökké fogom hordani -

Mais pourquoi pas - ça n’empèche rien, n’est ce pas?[6] - Sarah egy nyájas „giffle”[7]-je a felelet.

Kocsin Antokolszkij atelier-jébe.

Clairint csakúgy elragadják a szobrai, mint a múltkor Sarah-t. Újabb vádbeszédek, hogy miért nem állít ki. Ugyanaz a támadás s ugyanaz a védelem, mint a múltkor. Sarah az atelier egyik sarkában leül egy padra, s onnan összekuporodva nézi a chef d’œuvre-öket. Néha-néha nagyokat kiált, szinte állati hangon, ha A. fordít egyet a bemutatott szobron - néha voix d’or-ja is felhangzik, s mint a fuvolahang betölti az atelier nagy íveit - majd elhallgat ő is. Mind sötétebb, sötétebb lesz, minden elhomályosul, csak a szobrok fehér árnyai törik meg az esthajnal tompa szürke tónusát. Itt-ott még be-betör egy piros napsugár - most a Mefisztó egyik lábszárát hinti be bíborpiros fénnyel.

Minél sötétebb lesz, annál fantasztikusabbá válik az óriási atelier.

Az összegörnyedt beteg, bűnös, kétségbeesett Mefisztó mereven mereszti reánk üres szemeit, míg a másik oldalról a magas, méltóságteljes Krisztus hosszú, lecsüggő fehér leplében, össze­kötött kezeivel mifelénk tart, reánk néz, s mintha még összébb húzta volna szemöldökeit.

Amott Rettenetes Iván fenyeget - mindjárt felemelkedik székéről, s nekünk rontva végigkor­bácsolja ezt a haszontalan, beteg, bűnös művészcsőcseléket.

És ott a keresztény mártírleány, homorú mellével, beesett két orcájával, hosszú, mereven előrehajló sovány nyakával, üveges, elhaló tekintetű szemeivel, mintha annak az életnek gyönyöreiről beszélne, amelyekről éltében lemondott, s amelyek most, az utolsó pillanatban, abban a pillanatban, amidőn örökre el kell hagynia a „könnyek völgyét”, még egyszer megkísértik - de már késő, nincs ereje az ajkáig vinni az élet poharát. Vége - a sír feltárult, már hallja a koporsóra hulló göröngyök tompa kongását, érzi a nyirkos föld zuhogását, érzi arcán a hosszú fehér férgek hideg, fonálszerű testét - pedig fent, ott fent a sír felett madár dalol s a virágok nyílnak.

És amott a szegény Ophélia - mereven, gondolat nélkül bámul reánk, s elmondja, hogy még a virágok, a madárdal sem tehet semmit azért, aki szeretve nincs - és most az éj mind jobban leszáll, mintha mind e szobrok megmozdultak volna, s mind elmondva az eszmét, amelyet kifejeznek, felénk közelednének, mind, mind.

És az atelier-ben némaság, csend.

Sarah is megborzongott, felriadva egyszerre csak így kiáltott fel: „Allons, j’ai peur, il me semble que tout ça se meut - c’est fantasque, c’est horrible. Venez.”[8]

És most az utolsó szoborhoz mentünk, az ülő Krisztus szoborhoz, amely kitárja két karját, és jóságosan néz le - mireánk.

Azt hittem, megmozdulnak ajkai, s így szólal meg: „Eresszétek hozzám e bűnösöket, mert a szerelem bűnei meg lesznek bocsátva”.

Vajon Sarah-nak is ez jutott eszébe a pillanatban?

Hat óra felé ctesse de Béthune-hez.

Nála Marquis de Noroy. -

Este Pierre de Coubertinnél, diner des jeunes gens.[9]

Hivatalosak: ms. Lafargue, marquis Chaix d’Aist-Ange, comte de Tèsle, vicomte Henri Bégouen, meg egy unalmas kis angol lord.

Lafargue. Cvikkeres kis tömzsi alak. Már Bourget-nál találtam pár év előtt. Comte de Paris megbízottja, igen-igen angol, legalább a politikában és vallásban.

Marquis Chaix d’Aist-Ange a megtestesült ügyetlenség, mindenbe belebotlik. Igen hosszú karok - csupa kar és kéz az egész emberke. Csak azt csodálom, hogy nem dadog.

Vicomte de Tèsle. Finom, nőies alak, magas íves szemöldökű, kissé felálló, de nem pisze orrú fiatalember. Hosszú, szépen frizírozott, selymes szőke bajusz, igen race termet. Csupa csont - csak vékony csont.

Különben a híres conférences Molé elnöke; így tehát egyike a Fbg. legtehetségesebb fiatal urainak.

A kis angol lord, szőke, selypes, mosolyog, és - nem mond semmit. Azt hiszem, még hallgatva is selypít.

Ebéd alatt Bourget nevetséges corset-históriájáról van szó. A Figaro két hete egy questionnaire[10]-t organizált hasábjain, amelynek rovatában olvasói és kivált olvasónői nyilatkozhatnak az újabb munkák felett. Nos tehát Bourget Mensonges[11]-ja került így szőnyegre. Vagy kétszáz levél érkezett a szerkesztőséghez, amelyeknek résuméja az, hogy Bourget nem ismeri a mondaine-t igen sok okból, s többi között azt is felhozták ellene, hogy soha egy mondaine fekete selyem corse-t nem hordott, és lièvre-rel felfuttatott íróasztalt nem használt. Bon. Erre mit tesz Paul? Fogja magát, és - felel ezekre a levelekre ugyancsak a kárörvendő, és így bosszút állt Figaro hasábjain. A cikk siránkozó hangon van írva, és védelméül többi között azt is felhozza, hogy legalább húsz mondaine-t tudna felsorolni, kik fekete selyem corse-t hordanak.

Ez ügyetlen volt, mert 1^o soha nem szabad kritikára felelni, 2^o nem ilyen modorú kritikára, 3^o mert nem gentlemanlike a látott míderekről beszélni. De mindez még nem minden.

Utólag kisül, hogy a legszigorúbb leveleket éppen Gyp írta - ezt B. megtudva szemrehányó s ugyancsak siránkozó hangú levelet ír neki, amelyet ez most mindenkinek, aki kíváncsi reá, a legnagyobb készséggel megmutat.

Még egy ilyen história, és Bourget el van temetve éspedig per saecula saeculorum!

Ebéd után Bégouen - (miután felismeri, hogy Rollinattól játszok valamit) elárulja, hogy dekadens költő volt azelőtt, mielőtt a Débats védszárnyai alatt nemzetgazdácska lett.

Egypárt elmond (Vanier-nél kiadott és épuisé[12]) versecskéi közül. Gondolom, könyvének címe ez volt: l’âme des couleurs.[13] Én szerettem volna hozzátenni: surtout de la couleur verte![14]

On se pâme et rit derrière son dos.[15]

Lafargue-gal ebéd után a boulevard-ra. Főleg Bourget-ról beszélünk, ki most (a szegény) életcéljául a Fbg. St. Germainbe való bejutást tűzte ki. Vraiment trop de peine pour tant d’ennui.[16]

Ezért most Albert de Munnel kacérkodik, s úgy látszik, a XIX. század utolsó éveinek analitikus Feuillet-jévé akarja magát - degradálni.

Ezért marad a Mensonges abbéja. Íme, hová visz az anglománia; a chic ingek, a Sol s a Poolruhák a Fbg.-on keresztül a tébolydába fogják vinni.

Mániája a nagyzás hóbortja lesz.