Reggeli után Rupert Bunnynál. Ott már Alastair Cary Elwes és Stuartson egy amerikai szobrász.

A jó Bunny elmondja, hogy elhatározta, amint elvégezte a szalonban kiállítandó Boszorka­táncát, az én kedves misztikus női alakom kiviteléhez fog.

Stuartson: Egyenes, férfias, görög szobrokra emlékeztető fej és termet. Beaucoup trop homme pour un artiste.[1] Igen jól tud s előszeretettel beszél franciául. Eléggé ismeri a moderneket.

Baudelaire-t olvasunk és muzsikálunk. Igen hangulatos és nyugodalmas délután.

A két piktorral 5 óra felé este, szakadó esőben nekiindulunk a Quartier Latinnek. Mind­hár­munkat elragadja a tájkép színgazdagsága. A finom szubtilis félszínek, amelyeket a ragyogó fénylő aszfaltjárda visszatükröz, s amelyeket a járókelők sötét árnyai meg-megtörnek.

Milyen jó, hogy az angol művészeknek sem kell elmondani azt, amit az ember érez, nem úgy, mint a franciáknak, kik nem tudják, nem értik, hogy mi a néma hangulat.

Este 8 után Antokolszkijhoz, kinek elviszem az O. V.-ot, meg akarván Stróbl Arany-szobrá­nak terveit néki mutatni. Banális, érdektelen dolognak tartja (je m’en doutais du reste!).[2]

Valóban nékem is kimondhatatlanul furcsának tűnik fel ez a barokk stílben tartott Arany. Ha van a világon stílus egyéniségével ellenkező, úgy ez mindenesetre a barokk.

Szó van a Sarah látogatásáról. Antokolszkij elmondja, hogy úgy látszik, hogy ért a szobrá­szathoz is, mert mindjárt felismerte, hogy az ő egyéniségének két ellentétes s éppen ezért oly érdekes keveréket képező eleme a realizmus és miszticizmus - „Hogyan, Sarah ezt mondta Önnek? - De hiszen így plagizált, mert én mondtam ezt neki - kiáltok fel én -, még azt mondtam neki, hogy ebben hasonlítanak egymásra.”

Én kivált azért lázadok fel, mert ezt meg akarom egyszer Antokolszkijról írni, s így még azt mondaná, én kölcsönöztem az eszmét Sarah-tól. Különben Antokolszkijék mind melegebb és melegebbek lesznek. Ma már apácskám- és anyácskámnak nevezik egymást előttem. A.-né elmondja, hogy szereti férje kisleányát, kit a világ legszebb és legjobb teremtésének tart.

Én kifejtem, hogy eddig még csak annyit tudok róla, hogy mindig 9-kor fekszik le, akkor, amidőn én meglátogatom őket.

Tőlük 12-kor madame d’Orange-hoz, ki ctesse Diane tiszteletére nagy vacsorát adott, hivata­losak: a Vieuxville-ek, a Gailhard család, Cordier (le poète pucelle)[3], Baillet a Français-ból és még vagy egy tucat staffage-alak.

Coin sympathique.[4]

Mlle de Vieuxville és mad. d’Orange közt ülök a vacsoránál, kivált (minden társadalmi szabály ellenére) az előbbenivel foglalkozok; ki igazán elragadóan néz ki. Fehér kasmír ruhája plasztikus ráncokban hull le termetéről, minden mozdulata jeune fille et artiste.[5] Ennél többet nem is mondhatok.

Vieuxville-lel (avec le „papa”) igen sokat nevetünk a jelenlevő „clownon”.

Mlle Gailhard dit de nouveau des choses énormes.[6] Nem akar egy világért sem játszani. „N’est-ce pas que je suis ridicule en me faisant prier comme ça”[7] kérdé bókot akarva mll. de Vieuxville-től kicsikarni, ki igen nyugodtan és komoly arccal így felelt:

„Non, mais vous n’êtes pas loin de le devenir, ma chère”[8] - felelt rá igen udvarias hangon a burgundi hercegek unokája.

Baillet és Cordier szavalnak. Cordier alkalmi verset is mond ctesse Diane-ra qu’elle est descendue de l’Olympe pour assister à cette union trop (vraiment que trop) simple.[9]

4-ig.

4-kor Baillet-val sétálni megyünk még a Boulevard-ra. A Théâtre Français organizációjáról beszél. Az állam nevezi ki igazgatóját (ma Jules Claretie), kétféle tagok: sociétaires et pensionnaires. Az előbbiek önmagukat az utóbbiakból választják.

Egy sociétaire-nak rendes fizetése van, s azonkívül arányban képességeivel osztalékot kap a színház jövedelméből.

Egypár év előtt Reichemberg 42 000 frankot kapott így osztalékban.

Ő maga két év óta sociétaire. A pensionnaire-ek csak fizetést kapnak.

Rue Lafayette-nél elválok Baillet-tól. Elmegyek az Halles-okat[10] megnézni. Az első napsugár itt talál - ¹/₂ 7, mire lefekszem.