Az élet nagy komédiájának egy nagyszabású jelenetét éltem ma át, amely azonban oly komikus, de oly komikus volt, hogy közel állott nagyon a tragédiához.

Reggel felkelve egy telegramot kapok Jablonowska komornájától, amelyben ez jelenti, hogy úrnője igen beteg, s hogy így ne jöjjek este ebédre, mert a hercegné nem fogadhat.

Én természetesen összeszedem bátorságomat, beledobom magam egy kocsiba, és kimegyek az avenue de B. d. B. ba.

A portásnő reszketve fogad, nem akar felereszteni, hogy a hercegné nagyon rosszul van, s az orvos minden látogatást eltiltott. Egész éjjel láza lett volna, s hallucinált volna.

Én, ki tegnap már oly lázasan hagytam el, visszaülök a kocsiba, s kimegyek Maurice-ékhoz - kik nincsenek otthon, Sarah-nál reggeliznek, s az inas szerint rossz hírt nem kaptak ma reggel.

Sarah-hoz - reggelinél ül.

Vagy húszan az asztalnál, Georges Clairin, Haraucourt, Dumény, Dumény felesége, madame Gros, Maurice-ék stb., stb.

Én komolyan, s igen megijedve elmondom, hogy a hercegné milyen rosszul. Terka elhalvá­nyulva felugrik, kisiet. Maurice utána - en carrière[1] el.

Sarah, amíg Terka ott van, affaire[2] arcot csinál, amint elment - nem sokat törődve azzal, hogy vagy húszan vagyunk, így sóhajt fel - Si au moins elle mourrait![3]

Én, bevallom, az első pillanatban nem tudtam, mit mondjak - de igen jól éreztem, hogy ez a mondás igen nagyon déplacé[4] volt.

Vannak percek, midőn a gyűlölködésnek el kell még egy érző szívben is hallgatnia.

A halál lehelete szánalmat kell, hogy keltsen - vagy tán Sarah-t azért nem benyomásolta, mert már annyiszor halt meg - a színpadon?

Érzem, hogy Sarah-t rá kell, hogy bírjam arra, hogy a hercegnéhez menjen. Elmondok - illetve sejtetek egyet-mást mindarról, amit a hercegné egyszer végrendelkezéséről mondott.

Sarah elkomolyodik - felmegy öltözőszobájába.

Ezalatt Haraucourt új verseit mondja el, amelyekből azonban egy szót sem tudok, annyira erőt vett rajtam ennek a bouillabaisse[5]-nek a hatása.

Clairin (mint mindig, ha találkozik velem) magyar nótákat dúdol - de mindez most kívülmaradt füleimen, kívül szívemen. Ez a história egészen lefoglalt.

Mi lesz a vége?

Sarah pár perc múlva útra készen. A kis Sarita kíséretében lejő - ők beülnek kupéjukba, én utánok fiakerembe, és így en carrière ki a hercegnéhez.

Sarah néha kinéz kocsija ablakán, s nevetve int nekem - mondhatom, hogy vígságát e percben écœurant[6]-nak találtam.

Végre megérkezünk. A hercegné budoárjában fekszik, letargikus álomba merülve.

Fejénél Terka, ki elvesztette fejét, kissé hátrább Maurice, ki úgy látszik, az egész betegségből nem hisz egy szót sem.

Maurice Bernhardt

Sarah letérdel a hercegné mellé, s úgy ápolja, mintha egész életében sem tett volna egyebet (n. b. ma volt harmadszor életében a hercegnénél).

Ebben a jelenetben benne volt a páratlan hűséges, önmagát feláldozó barátnő minden jellegzetes vonása, aki circonstances historiques-jaikat[7] nem ismerte volna, azt hihette volna, hogy Sarah három hónapja el nem mozdult a hercegné oldaláról.

Pedig!

Kár, hogy a színházban kulisszák is vannak, és - az ember néha a kulisszák mögé is lát. -

És íme - úgy látszik, nemcsak a nagy színésznő (kinek végre is ez mestersége), hanem a hercegné is játszik. Észreveszem, hogy óvatosan vigyázva feltekint, és tanulmányozza a - helyzetet. Odanéz Maurice-ra, Terkára, figyeli arckifejezésüket.

A hercegné gyanakszik - de nem Sarah-ra - hiszen ő olyan igen nagy színésznő. Mibe kerül neki egypár sóhaj s egypár könny? Kevesebb fáradságba mindenesetre, mint a színpadon, hol a perspektívával is kell küzdenie.

Így lassan-lassan, energiájával halottaiból feltámasztja a hercegnőt, ki mosolyog - nevet, s végre enni kér.

Ebben az „état d’âme”-ban[8] hagyva elmegyünk, én Sarah-t az Odéonba kísérem - magam azonban annyira megundorodtam ettől a jelenettől, hogy hazamegyek, s ötkor du. lefekszem, s alszom másnap tízig.

Az álom gyógyít - mert majdnem ellentéte az életnek.