Dukán. Bál, ebéd, mulatságok

Háziurunk: Latinovich Albin. Kellemes hallgatás, amely sok érzést árul el. Okosan, érdekesen, melegen hallgat. Egyszerű, igen gentlemanlike modor, egész egyéniség.

Felesége Latinovich Regine, une petite femme toute ronde.[1]

Gömbölyű mozdulatok, arc, kezek, lábacskák és világnézlet. Derülten néz a világra, s van oka reá, hogy így nézzen. Az élet sikeresen folyt le néki idáig, tipikus bácskai.

Itt még Muslay Gyula - a dzsentri Teleki Józsija. Parasztfiú pesti szabónál öltöztetve. Sok közönséges vonás, durvaság nélkül, meleg, jó szív. A palócság előtáncosa. Agárhoz és - asszonyokhoz három vármegyében nem ért senki úgy, mint ő.

Prónay Miska.

Olyan, mint 200 év előtt lettünk volna. Ugyanaz a carrure, nyugodtság, méltóság, mint parasztjainknak, az az egészséges világnézlet, de mindez finomabb formában. Külsőleg a felső-magyarországi gavallér típusához sorolható (nagyobb udvariasság, több, de merevebb formák, mint Pesten).

Magas fiú, erősen markírt vonások, érzékenységre vall finom bőre, könnyen feldagadó erei, arcszín változása.

Rokonszenves fiú, nyugtatóan hat a sok tea és parfümillat után.

Br. Andreánszky Gábor, a volt antiszemita képviselő. Rémséges piszkos. Vereses arc, szürkés pofaszakáll, lecsüggő bajusz, vereses, nem tiszta szemek. Eszes ember, de minden tapintat nélkül, sokat beszél, és szavai viszik (bár igen sokszor rossz irányban).

Cotillon egy Prónay leánnyal, Margittal. Une âme en peine![2]

Azt kérdi (ezzel kezdi a társalgást, ui. még sohasem beszéltünk együtt), mit tartok az elhunyt trónörökösről.

Elmondom neki, hogy egyike volt nékem a legrokonszenvesebb alakoknak. Ez nem lepi meg, bár ő elítélte.

Elmagyarázom, milyennek látom egyéniségét. Mindent szétromboló akarat és a Wittelsbach oldalról öröklött pesszimizmus voltak főelemei. Akarata nem talált egész életén át gátot, az első akadálynál fejjel szaladt neki a falnak - könnyű volt neki a halál - mivel vágyott utána. Azt mondja Prónay Margit, nem volt nagy ember, mert kötelességeinek fel kellett volna áldoznia önmagát, és élve kellett volna maradnia. Én azt hiszem, van egy még magasabb nézőpont is ennél - amely nézőpontról már nincs kötelesség, s erre jutott el ő.

Különben évek óta gondolkozhatott ezen, ez kiérzik leveleiből is. Ezt magyarázza a kétféle kategória ember is, kikkel jól volt: a gondolkozók és a - Károlyi Pisták.

Az utóbbiakkal dorbézolva el akarta felejteni, hogy él!

Prónay Margit még mindig kérdezősködik, úgy, mint valaki, ki már gondolkozott az ön­gyilkosság felett, vagy pedig miattam arról lenne meggyőződve, hogy magamnál áll rosszul a dolog!

Kérdi, nem találom-e, hogy a trónörökös egyénisége hasonlít a magaméra. Ez a kérdés meglep - azt felelem, homogén kellett hozzám lennie, mert ismeretlenül is szerettem.

Furcsa cotillon téma - előttünk Andreánszky püspöknek öltöztetve, nagy papírsüveggel fején, előtte egy gall kakas és egy kis püspök (Strossmeyeriáda!), mögötte a klarinétos „koca, koca tarkát” fújja - körülötte az összes leányok, kezet fogva körülugrálják. És a püspök választ - egy tourt. Furcsa az élet!

Egész éjjel komoly dolgokról beszélek a Prónay leánnyal, és - azt hiszem, sohasem találko­zunk többet. Ő hazamegy Romhányba - énelőttem nyitva a világ, útjaink szétválnak örökre.

„Demain? trop tard - jamais peut-être!”[3]

A bál reggelig tart, szemező esőben át a kis kastélyba, lázas s nyugtalan álom d.u. 5-ig.

Estalkonyatra ébredünk - Batth. Istvánnal sétálunk a parkban, amelynek szürkésbarna tónusába itt-ott zöld vegyül, enyhe szellő iramlik át a rügyező gallyakon -

Pár hét múlva itt a tavasz. A tavasz! mily nehéz elviselni az első langy szellő vigaszát. Az első napsugár álmokat ígér. Mit reméljek, mit álmodjak én?

„Couche-toi, vieux lâche, c’est trop tard!”[4]